Régóta fontolgatjuk már az örökbegogadást a párommal. Nem tudom, pontosan mikor merült fel először, de az biztos, hogy három éve már konkrétan beszéltünk róla. Vagyis biztos, hogy előtte is szóba jött már.
Sokan nem értik, pontosan miről szól ez az egész. Biztos van benne küldetéstudat is, meg persze nagy adag önzőség - ahogy minden gyerekvállalásban - hiszen az ember eleinte saját maga miatt szeretne gyereket vállalni. Annak ellenére, hogy kereknek érzi a kapcsolatát. A mi kapcsolatunk kerek. R. előtt soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek együttélni egy férfival, most meg azt nem tudom elképzelni, hogy nélküle aludjak el. Egy (vagy két) gyerek hab lesz a tortán. Vagy a hab tetején a cseresznye. A cukrozott cseresznye. :)
Magát az ügyintézést 2008. augusztusában kezdtük el. A motivációs levelet R. írta. Örültem neki, mert hirtelen nem tudtam volna szavakba önteni, amit érzek. Meg különben is, mit írjak le? Bő egy hónappal később hívtak be minket. Kellemes meglepetés volt az ügyintéző, végre valaki felnőttként kezelt minket és nem lebeszélni akart. Az 55 sorszámot kaptuk. Mint kiderült, már most lépegetünk előre a sorban, addig is, míg megszerezzük a jogerős határozatot. Elég sok kérdésre kellett válaszolni, mekkora a lakás, hány gyereket vállalunk, lehet-e kisebb fogyatékossága. Az asztmáig, szemüvegig mentünk el, a farkastorok, nyúlszáj és ehhez hasonlóak nem férnének bele az életünkben. Még egy kikötésünk volt: magyar gyereket szeretnénk. Nincs bajunk a cigányokkal, de nem biztos, hogy képesek lennénk felvállalni a társadalom rosszallását. Elég lesz az örökbefogadással megbírkózni. Azzal, ami a pszichológus szerint teljesen elfogadott. Tegnap szívesen elvittem volna a háziorvosomhoz, akitől papírt kellett kérnem az egészségügyi alkalmasságomról. Életemben nagyjából először láttam, de azért elkezdett prédikálni, hogy előbb szüljek egy-két gyereket, utána nem akarok majd örökbe fogadni. Csak azt nem mondta ki, hogy hülye vagyok, de azért éreztette velem. Elgondolkodtató, hogy az orvosok egy része mennyire szűk látókörű. Ahogy az is, hogy mennyire nem tud semmit az egészről. Azt gondolta, ad egy papírt, holnap kapok egy gyereket és ennyi. Nem kezdtem el mesélni a procedúráról, az ilyennek minek. R. háziorvosa viszont nagyon normális, kedves volt. Lehet, át kellene jelentkeznem hozzá?
Mellesleg a pszichológus is nagyon jó fej volt. Megnyugtatott minket a genetikai háttérrel kapcsolatban, hogy a jó, nyugodt, szeretetteljes környezet a gyereknek a jó tulajdonságait hozza ki. Mondjuk én hiszem azt, hogy a vér szerinti gyereknek is vannak jó meg rossz tulajdonságai, szokásai. Sajnos az emberek fejáben az örökbegogadás még mindig valami tragédia. Vagy divatot látnak benne, vagy sötét intézetben nevelkedő szerencsétlen gyerekeket. A pszichológusnál csak egy kérdésen akadtam fenn: milyen szülő leszek? Gondoltam elméletlieg a legjobb szeretnék lenni, de ez kicsit nagyképűen hangzik kimondva. Aztán végül mindketten azt mondtuk, amit gondoltunk: hogy szeretetteljes környezetet szeretnénk biztosítani a gyereknek és azt szeretnénk, ha bízna bennünk, bármivel merne hozzánk fordulni. R-nek volt még egy érdekes megjegyzése: szeretne olyan apa lenni, akire büszke lehet a gyermeke. :)
