Eltelt ez a karácsony is. Minden évben annyira várom ezt az ünnepet és minden évben marad bennem egy kis csalódottság. Utálom, hogy állandóan rohanni kell, hol ezt a családot meglátogatni, hol azt, hol dolgozni. Arra nem maradt idő, amire egyébként nagyon vágytam volna, hogy leüljek a nappaliban olvasgatni, aludni, tévézni. De nem baj, majd jövőre. Mindig megfogadom, jövőre elutazunk kettesben, de persze soha nem utazunk el, mert nagyon rossz lenne a mienk, a többiek nélkül. S talán hülyeség, de lehet, hogy jövőre már gyarapodik a család, vagy legalábbis közelebb kerülünk a célhoz.
Tegnap délután végre volt alkalmam a bátyámmal hosszabban beszélgetni. Sok mindenről szó esett, az örökbefogadásról is. Elmondhatatlanul jólesett, amikor azt mondta, ebben a kérdésben nem kell senkire hallgatni, csak magunkra, a szívünkre. Az viszont szíven ütött, amikor szóba jött, hogy miért nem végez tudományos munkát. (Az apropót az adta, hogy az unokatestvérem állítólag 49 milliót kap egy programért, amelyen egy csapattal évekig dolgozott és a szülők morogtak, hogy bezzeg a bátyám nem csinál ilyet.). Erre G. elmondta, hogy akár csinálhatna is ilyen munkát, de az elvenné az idejét és élvezni akarja az életét, mert tudja, hogy a betegsége miatt nem sokáig fog élni. Igaza van. Csak élne nagyon sokáig...
Nyertünk egy tévét. Egész pontosan nem mi, hanem az édesapámék. Életében egyszer vásárolt abban a patikában, ahol kisorsolták. Nem is akarta átvenni személyesen a készüléket, mert fotó is készült róla és ciki lenne, ha mindenki megismerné az újságban. Az anyám sem jött szóba hasonló okok miatt, mi sem, mert csak a lapnál dolgoznk, így maradt a bátyám. Mondják, hogy nem a legjobb a tévé képminősége, de én csak örülök egy 106-os plazmatévének. R-rel kicsit össze is kaptunk ezen, mert állította, hogy a szülők vették a tévét csak nem merték odaadni a közös karácsonyon. Le kéne szoknunk arról, hogy hülyeségeken vitatkozunk, ami egyébként ritkán fordul elő, de annál jobban megvisel. Az a baj, hogy ilyenkor hülyeségeket vágunk egymás fejéhez, olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem gondolunk komolyan, de kellőképpen ütnek. Ezek általában a szülők szoktak lenni. Az én szüleim ugyanis állandóan megpróbálnak támogatni minket, mondván ők nem akarják elkövetni azt a hibát, amit a szüleik, akiktől semmit nem kaptak, R. édesanyja meg nem bírja ezzel felvenni a versenyt. Jobb is, mert ez nem verseny, nem is lényeges, sőt... De ezt hogy magyarázzuk el?
