A munkának van egy nagy előnye: az ember nem tud mindig azon agyalni, mikor szólal már meg a telefon, mi lesz ha megszólal. (Mondjuk R. sem hagyja, hogy ebbe belecsavarodjak.) Mivel a munka rendesen lefoglalja az agyam, így nagyon jól elvagyok. A lelkem is sokkal jobb, mint egy héttel ezelőtt. A kiborulásomnak, ami mellesleg most igen távolinak és értelmetlennek és érthetetlennek tűnik, egy előnye azért volt. Rájöttem, hogy ha terhe lennék, akkor is kilenc hónap kellene ahhoz, mire a kezünkben tarthatnánk a gyereket. Vagyis az örökbefogadás miatti várakozás nem is annyira hosszú már, hiszen egy év múlva már nagy valószínűséggel lesz gyerekünk. Csak az ember mindig abba a hibába esik, hogy már 4,5 éve akarunk gyereket és miért nem haladunk már, holott még csak egy éve álltunk be a leendő örökbefogadó szülők sorába. Néha eszembe jut, hogy akár már másfél évvel korábban is elindíthattuk volna a folyamatot, amikor nem tettük, mert a szülők nagyon kiborultak miatta. De lehet, hogy így volt megírva, mert így nagyon rendes ügyintézőnk van, míg 2,5 éve, amikor Ricsi először érdeklődött telefonon, hogy akkor hogy is kell ezt intézni, majdnem leharapták a fejét. Azóta kicserélődött a társaság. S valószínűleg így az a gyerek vagy gyerekek kerülnek hozzánk, akik nekünk vannak „rendelve."
Mind a ketten szeretnénk, ha testvéreket kapnánk vagy lenne testvére a gyereknek. Így persze nehezebb lesz nekünk, mert kétfelé kell szakadni, mert ketten beszélnek majd hozzánk egyszerre, ketten két felé akarnak majd menni, stb., de idővel el tudnak majd játszani egymással, könnyebben megértik a sajátságos helyzetüket, ami az örökbefogadásból adódik és ott lesznek egymásnak támaszként. A barátnőim egy gyerek pártiak, bár a keresztlányom anyja, aki szintén a keresztlányom, múltkor már hozzátette, hogy nem akar lebeszélni a két gyerekről.
Az egyik blogban, amit olvasok, most érkezett meg a második gyerek, amit persze a nagyobbik nem visel könnyen, annak ellenére, hogy várta már a kislányt. Az anya ott nagyon szimpatikus módszert dolgozott ki: nem azt mondja, hogy azért kell korábban hazamenni a játszótérről, mert a kicsinek ennie, fürödnie, aludnia kell, hanem azt, hogy dolguk van. Vagyis nem keni rá egyik gyerekre sem a „megszorításokat”. A nagyobb gyerek persze mindig megsínyli a kisebb születését. A nagymamám szerint, amikor a bátyámat megkérdezte, hogy mit csinál az anyja, mindig azt mondta, hogy engem ölelget és dajkál. Másfél év van köztünk, így a bátyám nem nagyon élvezhette ki az egykeségét, viszont idővel nagyon jót legóztunk közösen.
