Nagyjából hat hónapja, hogy Regi nem alussza át az éjszakákat, átlagosan kétszer kel. Legtöbbször fél kettőkor és fél ötkor, aztán hat körül kér enni (alig eszik) és a nagy ágyban szunyál tovább 8,50-ig. Az elmúlt hat hónapban két teljesen csendes éjszaka volt, de én persze ébredek, mint akit beprogramoztak. Ami nem is lenne baj, ha vissza tudnék aludni, de mostanában nem megy.
Már hetek óta éreztem, hogy baj van, fáradt, nyűgös, feszült vagyok, R. a szokásosnál is többet dolgozott, pénteken és szombaton Visegrádon tréningeztek, vasárnap keresztelték Bencét, vagyis nem volt fél napunk sem közösen egész héten. Regit meg csak ebédidőben látta, ha látta. Gáz. Ma éjjel pedig csúcsosodott a dolog bennem: elaludtam 11-kor, Regi fél 12-kor ébredt és most nem volt elég a szokásos betakargatom, megsimogatom, fél egyig szórakoztunk. Fél egykor kínomban már enni is adtam neki, erre ő fél hétig aludt. Egy körül én is elaludtam, de fél négykor ébredtem és R. annyira horkolt, mert meg van fázva, hogy nem bírtam elaludni. Aztán a mocorgásomtól ő is ébredt fél ötkor és ezzel vége is volt az éjszakának. Végül ötkor belém nyomott egy altatót, hogy ez így nem mehet tovább, aludnom kell, ő majd elviszi a gyereket az anyjához, hogy én pihenhessek. Szegény Regi fél hétkor felébredt, nekem meg a szívem szakadt meg, mert aludt volna tovább, bújt az ágyba, én meg öltöztettem, hogy menjenek. Közben már hatott az altató, (másfél órán át semmi hatása nem volt), alig bírtam nyitva tartani a szemem, pocsék anyának éreztem magam, hogy elengedem, hogy nem tartom magam mellett, mert én aludni fogok. Aztán elnyomott az álom és egyszer ébredtem csak, mert csöngetett a postás. S utána olyan jól éreztem magam, hogy egyben alhattam öt órát.
Tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit tegyek. Tudom, nem azért kel fel, mert éhes, szomjas, tele a pelenka (éjjel soha nem pisil, csak ébredés után, de akkor sokat), egyszerűen szeretné tudni, hogy ott vagyok mellette. Mondják, hogy hagyjuk éjjel sírni, majd megtanulja, hogy nem megyünk, de nem akarom. Egyrészt Regi nagyon kitartó, másrészt nem azért vagyok vele itthon, hogy mindent megtegyek érte? Vagy ez hülyeség? Egyszer majd csak elmúlik ez is.
Ráadásul nagyon kis érzékeny antennái vannak, azonnal leveszi a hangulatingadozásokat. Múlt héten már-már azt hittem, gyarapodik a család. Késett öt-hat napot, csináltam tesztet, semmi. Aztán elkezdtem pecsételgetni és persze még akkor is bennem volt a remény, hogy hátha, hiszen Reginél is pecsételgettem. A remény és a reménytelenség váltakozott bennem: részben, hogy nekünk is lehet egyszer szerencsénk, részben, hogy nem is volt gyertyaállás, meg ágyban maradás szex után, és ha másnak összejön egy egy éjszakás kalandból, akkor nekünk miért ne. Másrészt szidtam magam az illúziók, a vágyak miatt, az irigységért, hogy a barátnőmnek összejött elsőre, holott az előző gyereket elvetette, a nagyot nem úgy neveli, ahogy szerintem kellene, de hagyjuk. Szóval napokig dolgozott bennem a düh, a remény, az illúzió, a vágy, a gondolat, hogy milyen szép karácsonyi ajándék lenne és a végén a csalódottság. Amikor pénteken megjött - hiába tudtam és éreztem, hogy így lesz - egy világ omlott össze bennem, Regi dacosabb és hisztisebb volt, mint valaha, én meg úgy éreztem, világgá megyek. De nem mentem. Regi aludt két órát, soha nem alszik ennyit, ez idő alatt összeszedtem magam, lehiggadtam és megállapítottam, mindennek oka van. Ennek is. Ahogy Bence keresztelője előtt mondta a lelkész: a gyermek Isten ajándéka. S engem egyszer már megajándékozott egyszer. A folytatásban csak reménykedem.
