Regi kisimult. Jót tett neki is, nekünk is ez a néhány nap szülők nélkül. Lehet, sőt biztos, hogy sokat szerepelnek az életünkben, sokszor fárasztanak is, de gyakran eszembe jut, hogy addig kell velük időt tölteni, illetve hagyni, hogy időt töltsenek a gyerekekkel, amíg velünk vannak. Valószínűleg a nagyapáim miatt jut ez mostanában eszembe. Mindkettőnek most lesz a halálának az évfordulója, az egyiknek 9-én, a másiknak 10-én. Szegény nagyapám, 97-ben, halottak napján még felháborodott, amikor a nagymama felvetette, hogy újra meg kell váltani a sírt. Erre kérdezte tatám, hogy miért, ki akar meghalni? Kilenc nappal később elment. Hiányzik. A Dzsungel könyvében van egy dal, mindig a sírás fojtogat, amikor hallom.
,,
Amíg őriz a szemed,
Amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet elmegyek, de itt leszek,
A lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz,
Nézd itt az arcodon, egy csepp, hogy eltévedt!
Sose bánd, ne szégyelld!
Egy cseppnyi bánat ébredt ma értem és érted.
aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
az hogyan hagyhat el?
Aki járt minden úton, aki ismert minden szót,
Ki száz szavamnak hangot adott,
Többé sose szól?
A szívben, ha mennydörög,
S a szemre felhő száll,
Zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
Miért fáj, miért fáj?
Amíg őriz a szemed, Amíg érez a kezed,
Amíg éltet a szíved, ne félj!"
Nem mellesleg gyönyörű idő van ma. Tegnap meg irtó nagy szél fújt, valószínűleg ezért is volt Zoé rendkívül nyűgös. De ma semmi baja, olyan, mint régen, kiegyensúlyozott, mosolygós baba.
Sokat agyaltam a családi napközin, hogy mi legyen, menjen Regi, ne menjen. Mert hát nem kötelező, ez még nem óvoda. Aztán ma, amikor elmentünk sétálni és jött egy ovis csoport, Regi beállt közéjük, hogy megy sétálni. Aztán feltapadt a kerítésre, ahol volt még néhány gyerek. Így felhívtam a családi napközi vezetőjét és elmondtam a problémámat. Hogy nem jó a lelke, talán azért, mert itt van Zoé, talán más miatt, ki tudja. Azt tanácsolta, amit csinálok is, hogy a lehető legtöbb időt Regivel töltöm, szinte csak vele foglalkozom. Ez eddig is így volt, de most még inkább így van. Ha visszamegy kisbabába, akkor asszisztálok. Úgyis megunja, hogy a pelenkázón kell ismét pelenkázni, nem hinném, hogy sokáig mászik be Zoé ágyába (aki mellesleg nem is alszik benne, de ez más kérdés). Közben meg hihetetlenül nagy: ha sír Zoé odamegy és megsimogatja, aztán ez néha átmegy durvulásba, de egyre ritkábban. Visszaadja a cumiját. Hoz neki plédet, igaz, általában a fejére vagy a teljes testére teríti, de nem baj. Erszike még azt tanácsolta, hogy ne nagyon húzzuk el a beszoktatást. Illetve húzzuk el, mert csak hetente, két hetente menjünk tíz percre, fél órára, egy órára maradjon ott, de szokja, hogy mindig visszamegyek érte. Aztán, ha tetszik neki, akkor maradhat. Igazából az a baj, hogy bennem is kettősség van: az elmúlt két évben szinte csak velem volt, már az is nagy szó, ha hetente egyszer a nagyszülőknél alszik délután, de előbb-utóbb el kell engednem. Az ő érdekében. Csak annyira nehéz. Az én kicsi lányom nő és már nemcsak az én, az apja meg a nagyszülők társaságát keresi majd.
