Tolnában évente 15-28 gyerek talál családra. Próbálom ebből kikövetkeztetni, hogy ez mit jelent, milyen lassan vagy gyorsan halad a sor, de igazából semmire ne, jutottam, főleg, hogy nem is Tolnában lakunk.
Ma beszéltem egy védőnővel az abortuszokról. Mondta, hogy a régióban tavaly több mint 210 gyerek született meg annak ellenére, hogy az anya elment abortusz-tanácsadásra, végül megtartotta a babát. Ebből van, akit örökbeadtak. Kíváncsi lennék, vajon milyen az arány. Olyan egyszerű lenne a dolog: vagyunk olyan viszonyban, hogy szólhatnák a nőnek, ha van olyan baba, akiről lemondanának, szóljon. De nem teszem. Nyuszi vagyok vagy becsületes vagy ennyire hiszek a sorsban? Magam sem tudom.
Közben telefonált az anyám is. Mint minden hónapban egyszer, most is megkérdezte, hogy van a menstruációm, a pecsételő vérzésem, a cisztáim, mikor megyek endokrinológushoz. Furcsa, ezt szinte soha nem kérdezi meg személyesen (a múltkori kivétel volt) és akkor, amikor ott van R. És hiába mondom, hogy nekem az már nagyon jó érzés, hogy ne fáj a hasam, nem feszül állandóan a mellem, mintha nem értené. Tudom, engem akar viszont látni az unokában, de akkor is ideje lenne elfogadni a gondolatot. Mondani akartam, hogy megvan a határozatunk, de úgy döntöttem, nem mesélem el. Nem akarom, hogy elrontsa az örömöm.
