Hiába minden felvilágosító kampány, ez elmúlt hetekben három anya is elhagyta a gyermekét. Az egyik anya egy állatkert bejáratánál tette le a csecsemőt, ő legalább biztos lehetett benne, hogy időben megtalálják a babát. Csak tudnám, miért nem hagyta a kórházban (igaz, nem ott szülte meg) vagy kereste meg valamelyik örökbefogadással foglalkozó központot. Ilyenkor olyan erős pánikreakció lehet a nőben, amit el sem tudok képzelni. A másik két nő tettét egyszerűen nem értem. Szabolcs-Szatmárban az emésztőgödörbe tette a nő az újszülöttet. Az apa azt állítja, nem tudott róla, hogy a felesége terhes volt. Nem tűnt fel neki, hogy nem menstruál, hogy hízott? Mondjuk állítólag az anya sem tudott róla. Pszichológusok szerint ilyenkor annyira elutasítja az újabb gyerek gondolatát is az anya, hogy valóban ki tudja zárni a tudatából. Egy másik nő pedig Dunakeszin fagyasztóba tette a gyerekét.
Tegnap bemutattak egy nőt a Naplóban, aki három évvel ezelőtt elégette az újszülött kisfiát. Hogy miért, nem tudta megmagyarázni, csak annyit mondott, hogy nem tudta mit tesz, szabadulni akart tőle.
Kicsit haragszom ezekre a nőkre, mert a gyermekük élhetne, családban nevelkedhetne és családokat boldoggá tehetne. Mégis nagyon sajnálom is őket, mert ezzel a tudattal kell egész életükben élniük. Ha egyáltalán felfogják, mit tettek. Mert szerintem ez felfoghatatlan.
A szervezetem dühödten takarít a terhesség után. Két hete menstruálok, most má kezd nagyon elegem lenni belőle. Az első hét még csak barnázással telt, ami még belefért a terhességbe, de semmiképpen nem jó jel, a második hét viszont brutális volt. Annyira görcsöltem sokszor, hogy az Algoflex M jó barátommá vált, holott korábban alig szedtem. Bírom a fájdalmat, de ez már nekem is sok volt. Nem egyszer azt álmodtam, hogy irtózatosan fáj a hasam, nem bírok megmozdulni, annyira és mikor felébredtem, rádöbentem, ez nemcsak álom volt.
Ha már menni akart, jó, hogy most ment el, nem akkor, amikor már igazán felfogtuk a létezését. De azért fáj, hogy nem maradt. Arra sem vagyok képes, hogy kihordjak egy gyereket. Nem ő az első angyalkánk, nem is az utolsó, attól tartok. Nem beszélünk róla, mert nincs miről beszélni.
A kertünk viszont szépen alakul. Hétvégén lenyírtam a füvet is. Most már sokkal rendezettebb. Egy napig szabadságon voltam. Jól elfáradtnk, mert én nagytakarítást csináltam, R. betonozott, utat épített, erősített, lefestette a kerti ülögarnitúrát. Anyáméktól elhoztuk a gőzborotvát, mert dicsérték, milyen jó. Gondoltuk, letakarítjuk a ké-három centis sarat a kerti útról, de nem vitte. Erre a kefét is rászereltük, de az sem vitte. Kiderült, a kefével, amivel bent, a füdőszobában a csapokat kellene tisztítani, mi a sarat akartuk lekaparni az udvaron. Szegény anyám, ha tudná, szívrohamot kapna. Mivel kudarcot vallottunk, vettünk egy magasnyomású mosót. Az jól működött, de a kutya annyira félt a hangjától, meg hogy vizet spriccel, hogy a nagy sáros mancsával bemenekült a tiszta lakásba, ahova egyébként be sem teszi a lábát. Azt hittem, sírva fakadok, amikor megláttam.
Rákapcsoltunk a munkára is. R-nek is, nekem is van a főállása mellett más munkája, most pályázunk újabbért is. Kénytelenek vagyunk, a válság miatt rohamosan csökkent a fizetésünk. Múlt hónapban 25 százalékkal kevesebbet kaptunk, mint egy hónappal azelőtt, pedig többet dolgoztunk. A néhány évvel ezelőttihez képest pedig még rosszabb a helyzet. Közben a rezsi, a hitel nem lesz kevesebb, csak több. Hogy, miből fogunk mi gyereket vagy gyerekeket nevelni? De mások még kevesebből élnek, majd lesz valahogy.
