„Életet adni a természet ajándéka. Az örökbefogadás Istené.”
Most olvastam, nagyon tetszik.
Úgy tűnik, megvan az apartman a nyaraláshoz. Már csak az a kérdés, hogy tíz vagy tizenkét nap. Mi tizenkettőt kértünk, de a visszaigazoláson egyszer tíz, másszor tizenkettő van. Most nyomoz az iroda, hogy melyik is. Horvátországba megyünk, Trogir mellé. Alig várom. Kezdek nagyon fáradt lenni. Türelmetlen, nyűgös, hisztis vagyok én is, a kollégák is, ez nem nyerő párosítás így.
Az elmúlt két nap időben hazaértem. Az első nap az apám, a második nap a szülők közösen jelentek meg. Anya megint feltette a kérdést, hogy nem megyek-e nőgyógyászhoz, hogy megnézzék a petevezetékeim átjárhatóságát, de továbbra sem megyek. Tudom, hogy jót akarnak, mert azt hiszik, rossz döntöttünk, és a szerintük jó, egyetlen útra akarnak terelni. De mindig felkavarnak ezzel, amitől még nyűgösebb leszek. Hogy mondjam el, hogy utálom, ha ezt a témát felhozzák, ha megkérdőjelezik a döntésünket? Most nagyon finoman, óvatosan kérdeznek rá, de minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom őket és tudom, hogy nincs itthon R., mert akkor biztosan ,,megtámadnak” ezzel. Miért nem lehetek 30 évesen felnőtt a szemükben? Miért nem lehet elfogadni a döntésünket? Vagy attól félnek, hogy az ismerősök mit mondanak majd? A gyerekek cselekedeteiért bizonyos kor után nem vállalhatják a felelősséget, ahogyan a gyerekek sem vállalhatják a szülőkét. Hiszem, hogy jól döntöttünk, de fáj, hogy nem fogadják el. Nagyon fáj. Leírhatatlanul. Miért nem veszik észre, hogy ezzel tesznek tönkre és nem az, hogy nem szülhetek gyereket? Persze ezek azok a kérdések, amiket soha nem teszek fel nekik. Mert nem akarom őket megbántani, inkább hagyom, hogy ők bántsanak meg engem. É szerin ez így nem mehet sokáig. Pepitában, de ugyanezt a harcot ő is megvívta az anyjával.
