Tegnap a nyaralóban töltöttünk egy napot R-rel és a szüleimmel. Kifejezetten jól éreztem magam, jó volt velük. Többször is elmondták, milyen jó, hogy ott vagyunk, jót beszélgettünk, viccelődtünk. Szóval harmonikusan telt a nap. Az pedig még inkább feldobott, amikor szóba került, hogy az egyik rokonnál az unokát nem adták oda a nagyszülőknek, hogy elvigyék a Balatonra (vagy legalábbis ők így kommunikálták le) és a szüleim azt mondták, remélik, ők megkapják majd az unokákat. Elmondhatatlanul jólesett. Persze, hogy megkapják. Csak halad ez az ügy. Csak kezdik feldolgozni, elfogadni és talán megszeretni is a helyzetet. De jó lenne. Most egy kicsit a kutyát kezelik gyerekként. Apa pl. az összes jutalomfalatkát felvásárolta a boltban arra a hírre. hogy jön Süti is velünk. De ezis jó ez így. Kicsit a bátyámra haragszom azért, mostanában nagyon eltűnt, májusban volt utoljára itthon, holott 90 km-re lakunk egymástól. Jó lenne ezt tisztázni, mert a szülők is szenvednek ettől, bár nem mutatják. Bár azt sem mutatták, hogy a velünk való kapcsolatot sem érezték elég szorosnak, míg néhány hónappal ezelőtt nem tört ki belőlük minden. Örülök, hogy akkor ezt tisztáztuk. Azóta tiszteletben is tartják a döntésünket az örökbefogadással kapcsolatban.
A neten találtam egy kis útmutatót a leendő szülőknek. Idemásolom, jól jön ez majd, ha eljön a mi időnk. Nagyon várom már. Nem tudok úgy netezni, hogy ne olasgatnék ebben a témában. Én így készülök fel.
Tegnap megszületett egy ismerősöm kisfia. Kicsit sajnálom a babát, mert az apa alkholista, kábítószeres (talán most jó időszaka van éppen), nem tudom, mit örökséggel érkezett erre a világra. És közben persze bosszant, hogy nekik van gyerekük (most mindegy, hogy vér szerinti vagy sem), nekünk meg nincs. De ez soha nem megérdemlés alapján ment. Lehet ebben tényleg egy kis sorsszerrűség. Vicces, hogy én, aki annyira két lábbal állok a földön, ennyire hiszek a sorsban...
