Akit két anya szült: egy örökbefogadás története 2. rész - Köldökzsinór nélkül
(Forrás: Nők Lapja, Dobray Sarolta, 2007. 08. 29.
Múlt héten oknyomozó kolléganõnk, Dobray Sarolta kedvcsinálót írt nektek új riportsorozatához. Ezen a héten egy részletet közlünk a második részbõl. Olvassatok bele, megéri!
Míg a szülőszobán Éva és Sára "együtt vajúdik", a leendő apa és lánya kint izgul
– Elfolyt a magzatvíz! Felforrt a hűtővíz! Szülünk! – mint a penge, hasít a telefonba Éva hangja. Hajnali fél hat. Ők még valahol Ajka és Budapest között, kétségbeesve. Igyekeznek lendületbe hozni az autót. Sára már a kórházban, vajúdja egy új élet kezdetét, a saját fiáét, Éváéknak… Én kapkodom magamra a ruhát, riasztom Robit, a fotóst, rohanás.
Hét óra tíz, Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház, foghíjas „Szülészet” felirat, vibráló neon.
– Kétperces fájások, figyelik a szívhangokat, most jók, ha változnak, császár lesz, azt mondják, a magzatvíz zavaros… már nagyon szenved… – Éva arca fehér, akárcsak vállán a kórházi köpeny. Csak jelenteni szaladt ki a szülőszobából izgalomtól kipirult férjének, Ferinek, és a nagylányuknak, Noéminek. Úgy fél órája érkeztek, Éva azonnal szaladt Sára mellé. Feri arca egész más, mint egy hete, mikor utoljára láttam. Homlokáról dől a veríték, minden kimértség elszállt belőle. A telefonját szorongatja, nem ül le. Akár az a másik, vékony, idegen fiú, a lift mellett. Kispapák, a szülőszoba előtt…
– Kavarog minden, az érzések… Ott benn épp születik egy élet, egy gyerek, aki a miénk lesz… Érted te ezt?! Remélem, simábban megy majd, mint Simonnál…
Nyílt örökbefogadáskor – szemben a titkos örökbefogadással – a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők megismerik egymást, jellemzően már a szülés előtt. A szülés után a vér szerinti anya még meggondolhatja magát, és hazaviheti babáját, ellenkező esetben lemondó nyilatkozatával véglegesen és visszavonhatatlanul lemond gyermekéről. Az örökbefogadás ezen fajtájával ma Magyarországon három civil szervezet foglalkozik, köztük a Gólyahír Egyesület.
Sára ugyanis két évvel ezelőtt is szült egy fiút. Simont. A most érkező baba édestestvérét… Őt is Feri és Éva fogadta örökbe, és akárcsak most, Simon születésénél is ott voltak Sára mellett.
– És szegény Sára… nagyon kívánom, hogy ne szenvedjen annyit. Hiába nem a feleségem. Mégiscsak a gyerekeim anyja, aki életet ad nekik…
– Citromot! – dugja ki fejét a csapóajtón váratlanul a gyerekek „másik” anyja. Éva… – Hozzál nekünk egyet! Sára szomjas. Már közel a baba. – Azzal eltűnik újra.
Szenvedés, valamiért…
Mindjárt nyolc. Feri jár, fel és alá. Robi, a fotós is. Mindkettejük körül forr a levegő. Az órájukat nézegetik, percenként. Egy Miron nevű kisemberre várnak, hogy a világra jöjjön. Csak más-más okból…
– A tészta! A tésztateszt! Nekem azt tízkor le kell fotóznom a hetedik kerületben! – fogja fejét a fotós kolléga, mert a munka, az munka, a szülés meg nem hagyja magát kiszámítani. A két férfi még forrong egy darabot, majd egymásra néznek, és kitör belőlük a nevetés. Ebbe a nevetésbe toppan bele újra Éva, éppen a közepébe, a férjéhez bújik, és csak szorítja, szorítja. Rázza a zokogás. A régi kimértség belőle is elpárolgott. Alig érteni, ahogy elfúlón hüppögi a szavakat.
– Feri, most láttam megszületni egy babát… egy pici lányt… Nincs ennél nagyobb csoda, Feri! – A férj csak öleli, csókolja felesége homlokát.
A büszke anya
– Úgy néz ki, fél óra múlva a mienk is meglesz! A mi fiunk!
Sára nagyon rosszul van, meséli Éva, és azt hajtogatja, nem bírja tovább. De a szívhang tökéletes, a gyerkőc életre való. Úgy tűnik – bár korábban orvosilag minimális esélyt adtak rá – császár nélkül fog világra jönni. Ahogy anyukája szerette volna.
Egy vékony idegen fiú a lift mellett a kezét tördeli. Még mindig. Tegnap este óta… Feri, a sorstárs lép hozzá, arcán széles a mosoly:
– Uram, valakinek kislánya született az előbb odabenn. És nem nekem…
A fiú néz jobbra, néz balra, sápad, vörösödik, a fejét fogja, könnyek préselődnek át a szeme sarkán… A torkán alig jön ki hang:
– Annyiszor elképzeltem már ezt… Hogy majd jövünk szülni, és én szépen felöltözöm… Erre a festőlétráról szedtek le az este. Munkapólóban. – Mutat magára.
Bámuljuk a feliratot a trikón: „I am the daddy” („Én vagyok a papa.”)
– Véletlen… – mosolyogja könnyesen. – Én erős ember vagyok. Én csak kétszer sírtam életemben. De ezt most nem értem… Ezek az érzések…
Ezek az érzések… Feri áradozik most róluk, a születés csodájáról, amit átélt már testközelből is Éva mellett, mikor a vér szerinti lányuk, Noémi született. Tizennégy éve.
– De Miron is egészen a miénk lesz… Ahogy Simon is a miénk. Olyan csodálatos nézni, ahogy formálódik, ahogy formáljuk. Látni az eredményét, hogy egy nyugodt, szerető családban él… Soha, de soha nem jut eszünkbe, hogy a vér nem köti hozzánk, a szeretetnél úgysincs nagyobb dolog. És mi ezt adjuk neki.
Majdnem tizenegy óra, húsz körüli lány ücsörög a folyosón, kezei ökölben a combjain, rajta micimackós köntös. „Na, bejön?” – szólítják a műtő felől, szárazon. Bemegy. Nem néz senkire. Évára sem, aki éppen mellette lép ki az ajtón, szeme karikás, vállai előreesnek.
– Elfáradtam… – mondja Éva erőtlenül. – Tartom Sára fejét. Nagyon kínlódik… Szegénykém.
Sára bármelyik pillanatos. A szülésznő már csak egy újabb, nagy fájást vár, amely elindítja Miront kifelé a szülőcsatornából. Aztán Éva még visszaszól, hogy benn leteszi majd valahova a mobilt, és akkor élő „közvetítést” kapunk az eseményekről. Ahogy eltűnik a csapóajtó mögött, a férje utána néz.
– Ők most tényleg együtt szülnek, elhiszed? A feleségem egészen ott van, lelkileg, fizikailag, mindenhogyan. Csak azt az óriási fájdalmat nem tudja átvenni Sárától…
Az első pillanatok - együtt a család. Éva Feri és vér szerinti lányuk, Noémi csodálja az új jövevényt
Percek, és mindnyájan a pici, kihangosított mobil körül szorongunk. Feri kintről pattanásig feszülten, Éva bentről, sírósan:
– Jön? – kérdezi Feri.
– Aha…
– Mi látszik?
– Én már… nagyon meg vagyok hatódva.
– De a feje kinn van?
Kiabálás szakítja át a könnyes szavakat. „Toljon, tovább, ne engedje!” Aztán Sára eltorzult hangjai: „Istenem, nem bííííírom!”
Feri mintha most elemelné a fülétől a telefont. Csak egy pillanatra.
– Furcsa belegondolni… – tűnődik. – Végigcsinálja ezt a szenvedést, tulajdonképpen a semmiért. Éva is kínlódott, mikor megszülte a lányunkat. De ő legalább tudta, miért csinálja. Ez adott erőt neki. De Sárának mi adhatja az erőt?
Gyermekemrõl lemondok”
(Forrás: Nők Lapja, Dobray Sarolta, 2007. 09. 05.)
Dobray Sarolta riportsorozatának második részében megszületett a Miron, akit két édesanyja várt... Ezen a héten megtudjátok, létrejön-e a nyílt örökbefogadás, vagy esetleg valaki meggondolja magát...
Láttam egy babát, akit két anya szült. Láttam őt egyikük hasában, ahogy az puhán óvta tenyerével, mindenével. És láttam a másikukat, aggódón, várakozva. Hallottam a két nőt vajúdni – egymás kezét szorították. Egyikük testből, másikuk lélekből préselte ki minden erejét. És még annál is többet. Láttam egyiküket életet adni, majd lemondani róla, önként. Végleg. Láttam őt sírni, a fájdalomtól. És a másikukat ragyogni, a boldogságtól. Aztán láttam karjai közt a babát. Otthon, szeretetben. Láttam egy történetet, amelyet úgy hívnak: nyílt örökbefogadás.
„Büfizzél, kincsem, kisfiam, Mironkám…” Még fejemben Éva puha hangja, és a kép, ahogy boldogan szorítja magához a világra csodálkozó, egynapos kisfiút. Anya és gyermeke, csend, idill, babaillat. Így hagytam őket ott, alig fél perce, az újszülött osztályon. A hetediken. A nyolcadikra indulunk Gabival (Móruczné Gabi, a Gólyahír Egyesület vezetője). Nőgyógyászat. A különbség csak néhány lépcsőfok, most mégis egy egész világ. A huszonnyolcas kórteremben barna hajú nő ül, rajta türkizszínű köntös. Sára. Ahogy meglát, már egyenesedik is fel, üdvözöl minket. Kedves, mint mindig. Nézem, milyen könnyen mozog. Alig huszonnégy órája hozott világra egy gyönyörű, egészséges, Miron nevű babát. Nehéz szülés volt. Hellyel kínál, kezét néha finom zavarban a melleihez érinti. A köntös alatt áttűnik a vizes borogatás.
Egy taggal bővült a család - hazafelé a kórházból
– A tej miatt kell, elapasztani – magyarázza gyorsan. – Meg kapok rá gyógyszert… Erőset. De jól vagyok. Jól. Tegnap már hajat is mostam – mosolyog azzal az ismerős, megfejthetetlen, finom, megfelelni vágyó mosollyal. Aztán Gabihoz fordul. És mintha a korábban megismert, végletekig határozott, rendíthetetlen erős nőből egyszerre kislány változna. Mikor ezelőtt láttam, szűken mérte a szavakat. Most meg mintha dőlnének belőle, végre, valami hosszú bezártság után. Nem lelkesedés teszi. Talán a megkönnyebbülés. – Gabi néni, látja, hát meglett a baba… Képzelje el, Gabi néni, azt mondták, hogy kis százalékom van csak, hogy ne császárral, és mégis rendesen sikerült! Az Éva végig ott ült mellettem, olyan aranyos volt… És… Érdekes volt a szülés, Gabi néni, nagyon… se nem rossz, se nem jó, hanem érdekes, nagyon. Nem tudom, hova rakjam… Aztán utána még volt egy kisebb műtétem. Nem nagy dolog. Bennszakadt a méhlepény, Gabi néni. De elaltattak, kiszedték. Aztán a főorvos úr ébresztett, olyan aranyos meg kedves volt ő is. Megdicsért… Én meg megköszöntem mindenkinek a hozzáállását, és akkor mondta, hogy jöjjek vissza hat hét múlva, és akkor elköt. De akkor én már nem leszek itt, Gabi néni, én akkor már Békéscsabán leszek. Otthon, a fiammal. – Kicsit most megáll, a haját babrálja, az arca még megfejthetetlenebb, mint ezelőtt. Magától folytatja. – A kisbabát nem akartam megnézni. De véletlenül ránéztem. És akkor így elfordultam… – Apró, de kemény mozdulattal mutatja, hogyan. – De láttam a kisbabát… Véletlenül néztem rá, Gabi néni…
„Fájni nem fáj”
Gabi mondja neki, öt nap múlva, hétfőre kaptak időpontot a gyámhivatalba. Ott kell majd Sárának aláírnia a lemondást. Azzal lesz végleges és visszavonhatatlan a döntése. Hozzám fordul.
– De most vissza kell térni a rendes kerékvágásba. A régi életbe.
– Vissza lehet? – nézek rá óvatosan.
– Vissza kell… – A hangja bizonytalan. – Nem várni senkire és semmire, hogy csodát tegyen. Hogy kitörölje, ami történt. Mert csodák nincsenek.
Rövid csönd, osztják a kórházi ebédet. Kitörölni… Ezen töröm közben a fejem. Eszembe jut a fénykép. Hogy Éva mesélte, nemrég, mikor a második baba kapcsán újra találkoztak, megkérdezték Sárát, szeretne-e fényképet Simonról. És Sára szeretett volna. (Simon Sára előző babája, akit Éva és férje, Feri, szintén örökbe fogadott. Akkor, két éve is „együtt” szültek, Sára és Éva, akárcsak tegnap.)
Éva és Feri örökre szóló búcsúja Sárától, aki néhány napja életük egyik legnagyobb csodáját adta nekik
– Igen, a fénykép… Furcsa volt. Én ezt nem tudom megfogalmazni… – mereng. A köntösére rásüt a nap, vakító kék. Hosszú csönd. – Először, mikor ránéztem, ismeretlen volt. És utána is… Úgy látszik, ez tényleg működik, hogy akit nevel az ember, az az övé, az tartozik őhozzá. Simon Éváékhoz tartozik. Én őt meg sem néztem, mikor megszületett. Nem voltak emlékképeim róla. De persze az ember úgy elképzeli, sokszor… – Úgy beszél most, mintha életében először mondaná ki ezeket a szavakat. – Úgy gondolok rá mindig, hogy… Hogy biztosan ő a legjobb, a legokosabb, a legszebb, a leglegleg… De hát ez természetes… Az anyák mind így gondolnak a gyerekükre, nem? Ez az anyai ösztön. Nyílt örökbefogadáskor
– szemben a titkos örökbefogadással – a vér szerinti és az örökbe fogadó szülők megismerik egymást, jellemzően már a szülés előtt. Ilyenkor már a születés pillanatától kezdve az örökbe fogadó szülők foglalkozhatnak a kicsivel. A szülés után a vér szerinti anya még meggondolhatja magát, és hazaviheti babáját, ellenkező esetben lemondó nyilatkozatával véglegesen és visszavonhatatlanul lemond gyermekéről. Az örökbefogadás ezen fajtájával ma Magyarországon három civil szervezet foglalkozik, köztük a Gólyahír Egyesület.
Gabi szól közbe, meglepve:
– De Sára, maga soha nem érdeklődött, hogy mi van vele! Ha ennyit gondol rá…
(Nyílt örökbefogadásnál az életet adó anya a lemondás után időnként érdeklődhet az örökbe adott gyerekéről, fényképet is kérhet róla, de kizárólag a közvetítő egyesületnél, közvetlenül a családnál soha.)
– Nem… Én nem kérdezősködtem – hajtja le a fejét Sára. – Nem mertem. Nem akartam, hogy az Éváék félreértsenek. Hogy véletlenül zaklatásnak vegyék… De tegnap megbeszéltük ezt, és most már nem fogják félreérteni. – Pillanatnyi öröm lazítja fel a vonásait. – És ez olyan jó. Hogy most már tudok majd nyugodtan érdeklődni, Gabi néninél. Két fiú után… Már meg van beszélve. – Indulni készülünk, de Sára nyugtalan. Hirtelen újra beszélni kezd, gyorsan, lendülettel. Mintha az élete múlna rajta…
Otthon, édes otthon
– Egyébként nem bántam meg. Ennek a babának meg kellett születnie, mindennek így kellett lenni, így kell elfogadni. Nincs „ha”. Ez a valóság. A valóságban kell maradni. És abból kihozni a legjobbat. Sokan vannak ám ilyen helyzetben, akiknek jobb lenne ez a megoldás. És nem csak egy olyan nőnek, mint én, aki egyedül vagyok, nincs férjem, nincs senkim. Millióféle helyzet van az életben… Nem tudom, hogy ha majd ezt olvassák, mit tartanak fontosnak belőle. Hogy ki, mit mond, én miért adtam örökbe a gyerekem. De ez a baba mehetett volna intézetbe is, és én azt nem akartam. Vagy mások megfojtják az újszülöttjüket. Van, ahol megtartják a babát, és utána szidják, hogy minek született meg. Ütik, verik, kínozzák, testileg, lelkileg. És akkor ők a „jó szülők” az emberek szerint, mert nem adták örökbe a gyereküket. Ezt sem könnyű eldönteni ám, kimondani magamnak, hogy nem tudom felvállalni a kisbabámat. Azt hiszem, én így gondoskodtam a legjobban róla. Hogy azonnal családba adom, ahol szeretik őt…
– És ilyenkor, szülés után? Nem fáj pillanatokra sem? Elszakadni…
– Nem… Fájni nem fáj. Mert ha most engedném, hogy fájjon, akkor… Nem engedhetem. Nincsenek fájdalmaim, csak ösztöneim vannak, amik akaratlanul is előjönnek. De ezt lehet kezelni. Megtanultam.
