adopt

Akit két anya szült
(Magzatvédő Társaság, 1999)

Klári, a vér szerinti anya története

     Amikor a párom bejelentette, hogy nem vállalja a megfogant gyermeket, olyan kétségbeesés kerített hatalmába, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Az egyetlen, ami visszatartott ettől, Lacika, az én 14 éves kisfiam volt, akit a születése óta egyedül nevelek. Albérletben élünk, senkire nem számíthatok. Kétségbeesésem láttán a védőnőm félve említette a nyílt örökbefogadás lehetőségét is. Néhány nap múlva kértem, hogy segítsen, mert nincs más megoldás. Kértem, hogy még szülés előtt megismerhessem azt a családot, ahová majd a gyermekem kerül, hogy megnyugodjak.
     A védőnőm akkor már ismerte az Alfa Szövetség munkáját, ezért megadta a telefonszámukat. Szorongva tárcsáztam a megadott számot, de a vonal túloldalán segítőkész, bizalmat keltő női hang jelentkezett. Megbeszéltük azt az időpontot, amikor az ún. Alfa- hang jelenlétében személyesen is találkozhatom az örökbefogadó családdal. Ennél az első találkozásnál még mindannyian nagyon feszültek voltunk. Úgy éreztem, senki nem értheti meg a problémámat. Féltem, hogy lenéznek. Egy hét múlva orvosi ellenőrző vizsgálatra kellett mennem, de a nagy távolság, a sokszori átszállás és az utolsó hetes terhesség miatt az örökbefogadók felajánlották: autóval visznek és hoznak. Bevallom, ez nagyon jól esett. Éreztem, hogy nem csak a baba miatt féltenek és óvnak, hogy nem tekintenek élő inkubátornak. Az elvégzett vizsgálatok eredménye érdekelte őket és velem együtt aggódtak a gyerekért, aki korábban igen élénk volt, de a vizsgálat előtt gyanúsan lelassult a mozgása. Ezért a vizsgálatot meg kellett ismételni. Erre is az ő segítségükkel jutottam el. Aztán a vizsgálat harmadik napján közölték, hogy megindult a szülés, jön a baba.
     Bár nem ez volt az első szülésem, mégis ettől szinte jobban féltem, mint az elsőtől. Aztán mégis egyszerű, zavartalan lett minden. A burokrepesztésen kívül nem éreztem fájdalmat. Az örökbefogadó anya végig mellettem volt. Fogta a kezemet, végig nyugtató szavakat mondott. Bíztatásával erőt adott. Kórházi bentlétem alatt nap mint nap bejöttek hozzám. Sokat beszélgettünk a szülésről és mindannyiunk életéről. Megnyugtató érzés volt, hogy szerető szülőkhöz, jó körülmények közé kerül a gyerek. Nekem az is fontos volt, hogy tudjam, ki és hol fogja őt felnevelni. Amennyire lehet, meg is nyugodtam, hogy a megoldhatatlannak tűnő probléma mégiscsak megoldódott. Mégpedig úgy, hogy nem hagytam a gyereket a sorsára, hanem én magam választottam neki szerető családot. Az Alfa Szövetségnek azt köszönöm, hogy ezt a választást lehetővé tette.

Judit, az örökbefogadó anya története

     Csak 39 évesen adatott meg, hogy anya lehessek, pedig már 19 évesen vásároltam babaruhát a babámnak. 12 évi gyermektelen házasság után döntöttünk az örökbefogadásról. Amikor megtudtuk, hogy a nyílt örökbefogadás keretében az anya látni szeretne bennünket, kissé meglepődtünk. Aki örökbe akar fogadni, az először egészen másként képzeli el, mert azt hiszi, hogy ő választ. Pedig nem így van! szintén úgy gondolom, hogy a babák választanak minket. Mi ugyan először nem őt választottuk, mert korábban várt ránk egy másik, elhagyott kisbaba is, de őt - és ez is az Alfa Szövetség munkatársainak dicséretére szól - aztán mégiscsak hazavitte a nehéz körülmények között élő, nyolcgyermekes családanya. Az első találkozás mindkét részről nagy feszültségek között zajlott le.
     Nagyon nehéz látni egy olyan anya szenvedését, aki nem vállalhatja a gyermekét, mi pedig boldogan tudjuk vállalni ezt a feladatot. A kívülálló talán úgy látja, hogy jön egy gazdag nő és elviszi a szegény anya gyermekét. De az örökbefogadót ez csak egy pillanatnyi rosszérzéssel töltheti el. Azt gondolom, hogy nem szabad teljesen átadni magamat ennek a lelkiismeretfurdalásnak, mert amilyen komoly elhatározással vállaljuk mi a gyermeket, ő ugyanolyan elszánt elhatározással akarja örökbe adni. Az pedig az utolsó anyai gondoskodás jele, hogy látni, ismerni akarja az örökbefogadó szülőket. A második találkozás már nem volt feszült.
     Elmeséltem az édesanyaságért folytatott küzdésemet, aztán Klári is megnyílt. Elmondta, hogyan került ilyen helyzetbe. Már az elején kértem, ne érezze elkötelezve magát irányunkban. Ha meggondolná magát, nyugodtan változtasson örökbeadási szándékán. Megbeszéltük, hogy nem nézi meg a babát. Úgy mondta, azt szeretné, ha csak emlék lenne, hogy volt a méhében egy arc nélküli baba. Amikor eljött a szülés, előtte az orvossal és a szülésznővel megbeszéltem, hogy ez különleges szülés lesz, ezért engedik-e, hogy kétanyás szülés legyen. A szülés fantasztikus volt. Az első és legfontosabb nekem az anya volt, bár tudtam, hogy itt dől el, hogy én is anya leszek-e. Boldog vagyok, hogy mindvégig mellette lehettem. Akkor sem hagytam el, amikor a baba felsírt. Ott maradtam mellette és szorítottam a kezét, ő meg az enyémet. A szülésznő oldotta meg a helyzetet azzal, hogy odahívott és jelezte, elvághatom köldökzsinórt. Végig csak azt tudtam mondani a babának, hogy gyönyörű vagy! Soha nem felejtem el az első sírását, az első nézését. Ezért érdemes volt ennyit várni. Utána visszamentem az anyához, mert neki még két órát kellett feküdnie. Mondta, hogy menjek nyugodtan el, majd később jöjjek vissza. Tudtam, hogy hova megyek, ugyanis a család is a kórházban izgult. Mindenki átérezte ennek az örömnek a csodáját és azt, hogy tiszteletet érdemel az életet adó, azt örökbeadással is védelmező anya. A kórteremben elrendeztem Klári dolgait, majd átöleltük egymást és megpróbáltunk nem nagyon elérzékenyülni. Megkérdeztem, hogy bejöhet-e a férjem. Igen mondott rá, sőt kérte is. Akkor ő egyedül bement hozzá és megköszönte neki a kisfiúnkat. Megígérte neki, hogy jó apja lesz.
     A jogi teendőket az Alfa Szövetség előkészítésével zökkenőmenten végezhettük. Utána örökre elváltunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy tényleg örökre búcsút vettünk, mert az élet a sorsunkat olykor nem a mi akaratunk szerint rendezi. Én úgy érzem, a gyermeknek joga van megismerni az életet adó anyát, nekünk pedig nincs szégyenkezni valónk a gyermek előtt sem, hiszen egyikünk sem tette őt árucikké. Bár nem indultak be a tejtermelő hormonjaim, mégis anyának, sőt édesanyának érzem magam. A férjem is mindenben segített. Neki az első házasságából már vannak gyermekei és elhiszem neki, mert őszintén mondja, hogy ugyanolyan érzése volt ennek a kisgyermeknek az érkezésekor, mint amikor a saját gyermekei születtek. Eteti, tisztába teszi, fürdeti a babát. Tudjuk, hogy az örökbeadási határozat jogerőre emelkedésig még hosszú az idő, de mi ezt is türelemmel várjuk, mert a szeretet türelmes és várakozó is.
     Végezetül köszönetet kell mondanom az Alfa Szövetség és a Szent Rókus Kórház munkatársainak, akik mindnyájan szakszerűen, törvényesen és tisztességgel tették a dolgukat. Talán máshol is az lenne a természetes, mint ami itt volt, hogy a kórháziak itt engedték szeretni, látogatni a babát.
     A szülés utáni első mondat, ami kiszakadt belőlem az volt, hogy gyönyörű vagy! Azóta is, ha kicsit nyugtalannak érzem, csak megsimogatom a fejecskéjét és azt mondom, gyönyörű vagy. Ettől megnyugszik. Úgy érzem, hogy megismeri ezt az első hangot, amit világra jötte utáni első pillanatban hallott. Amióta ő van, csodálatos nyugalmat érzek. Az izgatott szorongás elpárolgott belőlem. Szinte hihetetlen, de úgy érzem, nincs az a gond, amit meg ne tudnék oldani. Erős lettem, talán mert anya lettem. És a baba is érzi ezt a nyugalmat, mert szinte csak eszik és alszik. Az, hogy már első perctől kezdve láthattam, foghattam, szólhattam hozzá, biztosan segít neki feloldani az ő maga gondjait.

Az Alfa önkéntese, Mórucz Lajosné, Gabi

     A családok bomlását jelezve bizony meglehetősen sűrűn cseng a Pest megyei Alfa-hang telefonja (06-309- 541 011), meg a Szövetség éjjel-nappal ingyenesen hívható ügyeleti vonala (06 80 630 333) is. A megalakulásunk óta eltelt két év alatt mintegy 6300 esetben többnyire sikerrel próbáltunk segíteni a titkolt vagy válságterhességet viselő asszonyokon, gyermek után vágyakozó házaspárokon, stb. Anyaotthoni elhelyezés, kelengye, egészségügyi ellátás, jogi tanácsadás és még ezer más alternatívát vázolunk a bajba jutottaknak, hogy a pusztulás és pusztítás útjai helyett inkább menthessék magukat és gyermekeiket. És néha bizony már e szerény gyógyító beavatkozások nyomán is könnyebb az a nagyon súlyos teher és állapot, aminek jó esetben nélkülünk is áldottnak kellene lennie.
     Sajnos a legfontosabbat nem tudjuk megadni a betegeinknek. Nem tudunk szerető társat, biztos családi hátteret, lakást, anyagi biztonságot, összefogó szülőket, rokonokat, barátokat vagy támogató munkahelyet biztosítani. Egy szóval sajnos nem tudunk családbarát társadalmi környezetet adni. Amit adhatunk, az a figyelem, a megértés, a segítő szándék, hogy oldjuk az anyákban azt a félelmet és magányt, amiből esetenként az önmaguk és gyermekük ellen forduló erőszak sarjad. Azt szeretnénk, ha kevesebb abortuszt követnének el a magzati életkorukat élő gyermekek ellen, ha csökkennének a csecsemőgyilkosságok, ha a gyermekek inkább családba, mint állami gondozásba kerülnének. És persze a legjobb az lenne, ha a saját, vér szerinti családjukban maradhatnának. Örökbeadást csak abban a legvégső esetben készítünk elő, ha a (születendő) gyermeket mindenképpen elutasítják. Az előkészítés adminisztratív szakaszában - már a gyermek születése előtt - minden olyan hivatalos irat beszerzéséről gondoskodunk, amelyekre az örökbefogadóknak szükségük lehet. Mindennél fontosabb azonban a két fél közötti egyetértés és kölcsönös szándék meglétének folyamatos és figyelmes vizsgálata, és az abból leszűrhető tanulságok, alkalmasint gyakorlati tennivalók értékelése.
     Egyéves önkéntes munkám során húsznál is több esetben ismertettem össze egymással örökbeadó és örökbefogadó szülőket, de még ma is mindig izgulok, hogy mi is történik majd a két fél között.
     Az örökbefogadni szándékozó család jelenlétében mindenekelőtt megpróbáljuk feltérképezni azokat a körülményeket, amelyek között az örökbeadni szándékozó anya él. Igyekszünk felmérni az erőnket, hogy vajon lenne e közös esélyünk ahhoz, hogy az újszülöttet maga a vér szerinti anya vihesse haza. Aztán, ha a vér szerinti anya úgy értékeli, hogy erre nem lát lehetőséget, és csak az örökbeadás jöhet számításba, akkor biztosítom őt: bármikor meggondolhatja magát! A Szövetség erkölcsi arculatát formálva munkánkért semmilyen jogcímen (költségtérítés, közlekedés, stb.) semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem fogadunk el. Ez az eset mind szakmailag, mind emberileg igen értékes, élményekkel ajándékozott meg.
     Egy alkalommal például az anya a magzat mozgását érzékelve fölajánlotta Juditnak, hogy tegye a hasára a kezét. Amikor erre ő ezt félénken meg is tette, az arcát valami kimondhatatlan boldogság jelent meg. Amikor aztán már ketten voltunk, Judit elmondta, hogy ő akkor szeretetsugarakat küldött a babának. Egy másik alkalommal a szülésre terelődött a szó, és kiderült, hogy Judit már volt jelen szülésnél. Amikor ezt meghallotta a terhes anya, megkérdezte, hogy ha a kórház lehetővé tenné, vállalná-e, hogy vele is együtt lenne a szülésnél. Judit erre habozás nélkül igent mondott, de azért tapintatosan hozzátette: Ha ezt te így szeretnéd. Ettől a perctől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy a szülésig beér-e vele egyáltalán a mentő, mert az első gyermekét nagyon hamar megszülte.
     A szülés közvetlenül megelőző ellenőrző vizsgálatokra az örökbefogadó pár gépkocsival hordozta az anyát. Ezeken az utakon teljes bizalom alakult ki közöttük. Csak arról volt szó, mit és hogyan szeretne a vér szerinti anya, ha sikerül együtt szülniük. Megbeszélték, hogy szeretné-e látni a gyermeket, mit szeretne tudni róla, stb. Judit közben mindvégig arról biztosította az anyát, hogy ő akkor sem lesz csalódott, ha meggondolná magát, mert ő úgy segít ebben, mint ahogy egy bajba jutott emberen kell segíteni, vagyis önzetlenül. Többször kérte a terhes anyát, ne tartsa kötelezőnek az örökbeadást, ha nem érzi, hogy az a helyes.
     A harmadik CTG-vizsgálatra érkezve azt tapasztalhatták, hogy megindult a szülés. Mivel végig együtt voltak, az is természetes volt, hogy szülni is együtt fognak. Szerencsére ez a Szent Rókus Kórház szülészének, szülésznőjének is természetes volt, akik tiszteletben tartották a szülő nők és a születendő gyermek érdekeit. Amikor megkezdődött a vajúdás, a két anya megfogta egymás kezét Kéz a kézben élték végig az egész szülési folyamatot. A szülő anya és ez az igazi dajkaanya mindvégig csodálatos összhangban volt. A szülő anya - az előzetes megbeszélés értelmében - csak annyit kérdezett a dajkaanyától, hogy milyen nemű a gyermek és hogy egészséges-e.
     Az örökbefogadó házaspár szülés után sem hagyta magára az anyát. Jó barátként látogatták. Az újszülöttet pedig naponta többször is etették, karba vették. Mindez lehetővé tehette a gyermek számára, hogy korán kötődjék azokhoz, akikkel együtt majd új családot alkot. Talán ez az oka annak, hogy a méhen belüli kilenc hónap után most kiegyensúlyozott, nyugodt és jól fejlődik.


     A történetben leginkább érintett személyt, a magzati, majd újszülötti korát élő gyermeket korábban nem sikerült megkérdeznünk, de reméljük, hogy a fentiekkel ő is egyetértett.