adopt

Vendég a háznál
2001.március. 9.
Kossuth rádió, 13.05
Mv.: - Csak abbahagyta a sírást az anya hangjára.
- Hát persze őneki ez megnyugtató érzés, ha anya hangját hallja.
Mv.: - Mi baja van most, hogy ilyen nyűgös ?
- Hát egy kis megfázás is, kicsit kruppos, jön a fogacskája most és úgy néz ki, hogy mind a kettő tán egyszerre fog kijönni. Nagyon meg van neki duzzadva az ínye és hát ezért egy kicsit nyűgösködünk, nyűgösködünk.
Mv.: - Hogy hívják a babát ?
- Eszter. Nyolc hónapos. Most töltötte a nyolcadik hónapját úgyhogy most már nagyon sok mindent csinál. Önállóan felül, segítséggel áll, meg ismerkedik. Ismerkedik az anyagokkal, a papírral, csörgőkkel.
Mv.: - Most a járókával amit épp az imént kapott.
- Igy van. Hát most igyekeztünk egy olyan járókát venni amibe tud kapaszkodni és hát önállóan felfedez mindent.
Mv.: - Amikor beszélsz hozzá, meg majd amikor már ő is tud beszélni akkor mit mondasz neki, hogy hogy hívjon téged ?
- Hát anyucinak természetesen. Ez minden vágyam.
Mv.: - Sok mindent megtettél érte, hogy legyen itt egy ilyen kisbaba. Mennyit időt kellett várni amíg lett ?
- Hát öt évet. A papírjainkat is állandóan meg kellett frissíteni, hogy alkalmasak vagyunk a baba fogadására és éppen mielőtt lejárt volna hát akkor sikerült az alapítvány által megkapni a babát.
Mv.: - Merthogy nem te hoztad világra Esztert, viszont nagyon pici korában, hány napos is volt amikor idekerült hozzátok ?
- Három napos korban kaptuk őt meg. Koraszülött baba volt, a kórházba jártunk a férjemmel együtt minden nap etetni ami hát nekünk is egy csodálatos érzés volt már az.
Mv.: - Saját szülőanyja nem etette meg ?
- A saját szülőanyja úgy mondott le róla, hogy nem is kívánta megnézni. Hát ezt lelkileg még talán meg is értem. Tiszteletben is tartom az ő döntését, mert nagyon komoly elhatározás volt a részéről.
Mv.: - Öt évet vártatok már attól kezdve, hogy eldöntöttétek, hogy majd, ha lehetőség lesz örökbe fogadtok egy kisbabát. De előtte, hogyhogy nem jött össze ?
- Nagyon sokat próbálkoztunk, rengeteget és hát az orvosok hitegettek tulajdonképpen, hogy próbálkozzunk meg mégis hát saját és, de valahogy nem jött össze. Mindig korai időszakban elment, elment a baba és utána már egy kezelés folytán ikerterhességem lépett föl amiből az egyik méhen kívüli lett és hát akkor így már egy nagy komoly műtéten is estem át. Ezek után már lombikbébivel próbálkoztunk és akkor derült ki, hogy elég régóta vagyok inzulinos cukorbeteg és hát ezért így már ezt nem javasolták egészségileg.
Mv.: - Amikor eldöntöttétek, hogy nem marad más hátra, mint örökbefogadással próbálkoztok, akkor gondolom elindultatok szétnézni a világban, hogy hogy juthatnátok hozzá kisbabához.
- Ez közel sem egyszerű döntés volt, mert legalább fél évet kellett várni mire lelkileg az ember erre ráhangolódik és elhatározza magában, hogy céltalan az élete és nincs kiért dolgozni, minden egyhangú.
Mv.: - Miközben az óra ketyegett megkérdezhetem, hogy milyen idősek vagytok ?
- Hát negyven évet töltöttem be, a férjem 44 éves és hát mondhatni, hogy tényleg az utolsó pillanatban lehetett ez a csodálatos alkalom.
Mv.: - Mit éreztél akkor amikor a kórházban a kezedbe adták a babát és kiléptél vele a kórház kapuján ?
- Mint amikor a jégcsap fölenged. Olyan, mint hogyha én egy jégcsap lettem volna és kezdek felengedni és próbáltuk felfedezni egymás vonalait, de hát hiába nézi az ember, hát nyilván ez lehetetlen, de ismerkedtünk, simogattuk, néztük. Olyan pici volt a kis füle, kezecskéi. Állandóan őt néztük.

- Biztos, hogy volt már én lehet, hogy nem figyeltem pedig már sok-sok éve hallgatom önöket, hogy ha egyszer az örökbefogadásról lenne egy műsoruk, mert mi végül is most ebben vagyunk, illetve hát végül is elintéztem minden hivatalos papírt és most a várakozás idején vagyunk csak igazából csak szerettem volna róla hallani.
Mv.: - Mert akkor most önök a két egészséges gyerek és a két sikertelen terhesség után örökbefogadásra vállalkoznak ?
- Igen, igen pont most ott tartunk, hogy nem igazán szülhetek még legalábbis az orvos véleménye szerint és ezért akkor most itt vagyunk és hát azért várjuk, hogy legyen egy baba, bár mondjuk ez olyan, hogy egyik nap nagyon lelkesek vagyunk, másik nap kicsit félelemmel nézünk elé és énszerintem meg még ilyen periódusaink.
Mv.: - És mindig sok gyereket akart ?
- Igen.
Mv.: - Értem.
- Tehát mi így házasodtunk, hogy nekünk sok lesz, csak aztán nagyon nehezen jöttek ezek a gyerekek.
Mv.: - Mennyi idősek most a gyerekek ?
- Az egyik hat és fél és a másik meg három.
Mv.: - Ó hát akkor még kicsik, tehát bőven elférnének ott még a testvérek.
- Igen.
Mv.: - És milyen irányba indultak örökbefogadás ügyben ?
- Hát egyrészt elmentünk a Fővárosi GYIVI-hez és akkor ott indítottuk el hivatalosan. Azt mondtuk, hogy minél kisebb babát szeretnénk.
Mv.: - Még alapítványnál nem próbálkoztak nagyon ?
- Ott nem, ott engem nagyon lesöpört az a.
Mv.: - Ne mondja.
- Azt mondta, hogy én két saját gyerekkel örüljek és adjak hálát és tudjam azt, hogy az nagyon nehéz gond és nem olyan könnyű ügy az, és nagyon lesöpört. Akkor az nekem nagyon rossz volt. Az pont egy éve volt és akkor igazán teljesen mélyponton voltam pont a baba halála után és akkor nagyon nem esett jól. Aztán talpra álltam egy pár hónap után és újra kezdtem.
Mv.: - És ezek szerint minél kisebb babát szeretne.
- Igen. Meg a gyerekeink miatt is.
Mv.: - És ha kérdezhetem vannak valamiféle elvárásaik ? Tehát olyan fajták, hogy fiú legyen, lány legyen ?
- Nem tehát mi úgy mentünk oda, hogy egy kisbabát szeretnénk és azt mondtuk, hogy nulla és egy év közötti legyen, ha lehet. Tehát, hogy, szóval adtunk egy felső határt, hogy lehetőleg annál ne legyen nagyobb. Szóval eleve ezt a döntést és nem is mertük minden nagyszülőnek még elmondani csak az én szüleimnek, de nagyon nagy ellenérzésre talált. Nálunk sok gyerek van, tehát mi négyen voltunk és a papáméknak kilenc unokája van és nagyon nehéz volt ezt nekik azt hiszem benyelni és még igazából most sem barátkoztak meg vele.
Mv.: - A gyerek kell hozzá, hogy megbarátkozzanak azt gondolom.
- Biztos. Szóval mi is azt mondtuk, mert hát a mamám nagyon szereti a gyerekeket és ha egy gyerek lesz ott az már más. Szóval az már nem általánosságban, hogy örökbefogadott gyerek.
Mv.: - Persze
. - Úgyhogy mi is ebben reménykedünk, de azért nagyon félünk tőle. Szóval ezt meg kell mondjam én elmentem mielőtt ebben léptünk, beszéltem egy mamával akinek van három saját és két örökbefogadott gyereke és mondta, hogy ők amikor oda kellett menni és elvinni a gyereket akkor az első örökbefogadásnál ő nagyon félt és bizonytalan volt, a másodiknál meg a férje, és akkor úgy megnyugodtam, hogy ez most is bennem is van, hogy azért nem minden nap vagyok ebben biztos, de közben meg nagyon vágyom még gyerekre és akkor azt mondom, hogy hát akkor ezt le kell küzdeni. Szóval, hogy egy terhességben is az ember retteg sokszor. Majd ezt akkor leküzdjük valahogy a férjemmel.
Mv.: - Hosszú várakozásra kell számítani mit mondtak ?
- Azt mondták, hogy két év és bárhol kérdeztem mindenhol azt mondták, hogy két év.

Mv.: - Azzal kezdte ez az édesanya a beszélgetést, hogy beszéljünk egyszer az örökbefogadásról. Amiről persze sokat beszéltünk, de főként arról, hogy ezek a gyerekek mások, hogy kell velük bánni. Arról mintha tényleg nem esett volna még szó a műsorban, hogy a felkészülés, a várakozás arra, hogy legyen majd egy örökbefogadott gyerekem miféle. Erről az édesanya mond dolgokat főképp ezt a bizonytalanságot. Más-e az anyai felkészülés egy örökbefogadásra, mint arra, hogy megszülöm majd a sajátomat ?
- Békési Bea pszichológus. Hát részben más, részben pedig ugyanaz. Ebből a bejátszásból is kiderült, hogy milyen sok helyen ki kell hordani ezt a gyereket milyen sok helyen el kell fogadtatni. Spontán megfogant gyerek esetében elkezdődik az anyában és az apában egy belső lélektani folyamat. Az anyában ezt testi változások is segítik és természetes az esetek legnagyobb többségében egy ilyen gyereknek a jövetele. Az örökbefogadás az pedig számtalan egyéb utak bejárását is igényli nemcsak a lélektani útét. A lélektani út bejárása a szülők lélektani útjának a bejárása az ugyanaz lehet, ugyanazokkal a belső fészekrakási, tehát lélektani fészekrakás problémáival kell megküzdeni. Akár az első gyerek az örökbefogadott, akár a harmadik. Helyet csinálni a jövevénynek.
Mv.: - Igen persze azért egy örökbefogadás előtörténetéhez mindig kudarcok tartoznak.
B.B.: - Igy van.
Mv.: - Olyan fajta kudarcok, hogy nekem nem lehet. Akár úgy, hogy ennek az asszonynak már van két sajátja, de azért mégis volt két vetélése. Másoknál pedig sok év története egyik vetélés a másik után, a teherbeesésnek a sikertelensége. Szóval ez azért nagyon hozzátartozik a történethez.
B.B.: - Így van. Tehát amiről az előbb beszéltünk az az ami közös, de amíg odáig eljut valaki addig számtalan bizonytalanságon, rettegésen, félelmen kell átmenni. Az egyik dolog valóban az, hogy előszöris fel kell dolgozni azt, hogy neki nem lehet saját gyereke. Fel kell dolgozni önmagában és a szűkebb és tágabb környezetében ezt el kell fogadtatni. Sokkal hosszabb ideig tarthat a terhesség ideje, kiszámíthatatlan. Testi változások egyáltalán nem segítik azt a belső munkát ami egy olyan nagyon magas fokú alkalmazkodási folyamatot jelent lélektanilag és testileg is aminek a végpontja az az, hogy megérkezem az új szerephez és az új gyerekhez. Ezek a testi változások itt teljes mértékben hiányoznak. Bár az is igaz az a tapasztalatom, hogy mire azt mondja, hogy igen az örökbefogadási procedúra megindítására az érzelmi döntés többnyire megvan.
Mv.: - Miközben ezt mondod azért azt halljuk ettől az édesanyától, hogy egyik nap ilyen a hangulata, másik nap olyan a hangulata. Ez természetes, vagy inkább ez a hezitálás azt mutatja, hogy nem kellene neki ezt olyan nagyon szorgalmaznia.
B.B.: - Hát ő is mondta és ez teljesen igaz, hogy egy spontán megfogant gyereknél is így vagyunk ezzel. Amikor elhatározzuk, hogy legyen gyerekünk ez nem feltétlenül minden esetben egyezik meg az érzéseinkkel, lehetnek kétségeink, ambivalenciáink valóban kell ez, nem kell, jól jön, nem jól jön. Ezek teljesen természetes várandósággal együtt járó érzések és a várandóság mint olyan ebben az esetben is teljesen hasonló érzéseket kelt. Az egy másik dolog és nem könnyíti a helyzetet, hogy itt valóban nem egy bevett szokásról van szó, bár manapság egyre több örökbefogadásról lehet hallani, de mégis fenntartásokat szülhet bennünk is és másokban is. Hogyan lehet elfogadni egy máshol megfogant gyereket, hogyan lesz ez az enyém ?
Mv.: - Könnyíti az ő helyzetét, hogy van két saját gyereke ?
B.B.: - Hát az anyai tapasztalat az mindenképpen megkönnyíti a helyzetét. Tehát ő már tudja, hogy mire készülhet. Bejáródott utakon kell ismét végigmennie természetesen.
Mv.: - De az ember azt gondolja, hogy esetleg hajlamosabb arra, hogy még inkább olyan összehasonlításokat tegyen amiből talán nem az örökbefogadott gyerek jön ki jól.
B.B.: - Ez egy veszélye és elsősorban a gyerekre nézve nagyon kockázatos dolog így van. Ez is egy lehetőség, egy nem kívánatos mellékterméke az ilyen eseteknek. Erre is van példa, mint ahogyan arra is nagyon sok példa van és egyre többet látok, hogy föl se merül, mert hogyha megvan a gyereknek a helye és hogyha tényleg megvan a helye ott bent, akkor nem kérdés, hogy honnan jött, hogy hol fogant, hanem egy gyereket szerettünk volna és itt van a gyerek és onnantól kezdve már föl se merül ez a kérdés.
Mv.: - Egy pár szót a nagyszülőkről akik hallottuk, hogy nehezen nyelték be, valami ilyen módon fogalmaz az édesanya ezt a döntést. Én nem kárhoztatnám a nagyszülőket, hiszen azt gondolom, hogy nekik azért nehezebb, mert nem a saját döntésükről van szó annak az elfogadása, hogy itt egy örökbefogadott gyerek jön. Erről van szó ?
B.B.: - Valószínűleg igen és még nem tudjuk, hogy miről lehet még ezen kívül szó, hogy nekik például milyen előítéleteik vannak mondjuk egy örökbefogadásról, milyen félelmeik lehetnek ezzel kapcsolatban és, hogy ők készen kapják az ötletet, hogy bejelentésként érkezik a dolog, és hogy nekik is végig kell menni egy más fajta úton ami az ő nagyszülőségükhöz vezet el ezzel a gyerekkel kapcsolatban.