Bevezetõ
Örökbefogadás: mit is jelent maga a szó? Az "örökre", a "mindig" vagy a "soha" szavak súlyos felelõsséget takarnak. Ha valaki ennek felvállalása nélkül használja õket, hasonlatossá
válik a mesében szereplõ, ok nélkül farkast kiáltó fiúhoz: elõbbutóbb
nem veszik komolyan. Ha tehát valaki felelõssége teljes
tudatában kijelenti: "örökké", az olyan döntést hoz, amely
legalábbis a saját élete végéig érvényes kell, hogy maradjon.
Életre szóló döntés ez, ha komolyan vesszük az értelmét.
Az "örökbefogadás" szót két részre bontva általában az
"örökbe" és a "fogadás" szavakat használjuk. Valakit örökbe
fogadnak. Ha azonban máshol választjuk ketté, a keletkezõ
szavak új megvilágításba helyezik az eredeti értelmét: "örök
befogadás". Valakit örökre befogadunk az életünkbe. Valaki
létünk részévé, egy kicsit a saját részünkké válik. Az életünk
innentõl kezdve már nemcsak a sajátunk, megosztjuk valakivel,
aki ezután örökké jelen lesz. Meghívjuk a világunkba, felkérjük
arra, vegyen részt örömeinkben, csalódásainkban, és mi is
részesévé, alakítójává, majd szemlélõjévé szeretnénk válni az õ
életének. Óriási vállalkozás ez! Ha valakit örökre befogadunk az
életünkbe, akkor felelõsséget vállalunk valakiért, és
megengedjük, hogy egyszer majd õ is felelõsséget vállaljon
értünk.
Ez persze csak a dolog egyik része. Az örökbefogadást
manapság is számos titok veszi körül. Az emberek kicsit
furcsán, gyakran értetlenkedve néznek az örökbefogadókra. Azt
gondolhatnánk, hogy egy ilyen jelentõségteli lépés megtétele
általában elismerést vált ki. Mégis gyakran hangzik el a
vélemény: "Szegény, ha már nem lehet gyereke, legalább
örökbefogadott egyet. Az persze nem olyan, mintha a sajátja
lenne, de legalább nincs egyedül." Az örökbefogadást az
emberek többsége azzal magyarázza, hogy az
örökbefogadóknak nyilván biológiailag nem lehet gyermekük. Az
örökbefogadókat sajnálják. Az ember pedig valahogy úgy van
megalkotva, hogy szereti, ha együtt éreznek vele, de nem
szereti, ha sajnálják. Az együttérzés a másikkal való
érzésközösséget, a sajnálat elzárkózást jelent. Aki sajnál, az
meg sem kísérli megérteni, mi történik a másik emberrel. Vajon
mi késztette az interjúalanyaimat arra, hogy megkérjenek, valódi
nevük helyett álnéven szerepelhessenek? Vajon sokan miért
nem vállalták a beszélgetést egyáltalán? A közgondolkodás
szerint, ha valaki nem vállalhatja fel a nevét, az általában
valamilyen bûnt követett el. Hogyan történhetett meg, hogy az
örökbefogadás és a bûn ennyire összemosódott napjaink
világszemléletében? Hogy történhetett meg, hogy emberek, akik
komolyan veszik az "örökre" szót, egy árva gyermek
befogadásáért "társadalmi feketelistára" kerülnek? Mi történt a
gondolkodásunkkal?
Ez azonban csupán a dolgok egyik oldala. Az
örökbefogadókról is méltatlanul kevés szó esik napjainkban, de
még kevesebb az örökbe adókról. Azt a szülõt (általában az
anyát, hiszen az apa többnyire "lelép", magára hagyva
gyermeke hordozóját), aki örökbe adja gyermekét a társadalom
általában elítéli. "Hogy dobhat el magától egy gyermeket? Hát
anya az ilyen? Hát ember az ilyen?" - hallhatjuk, ha a témáról
esik szó. Azonnal rögtönítélõ bíróságok születnek, amelyeken a
legenyhébb ítélet is megfosztja a vádlottat alapvetõ emberi
jogaitól. Nem véletlen, hogy annyi csecsemõgyilkosság van
napjainkban. Vajon a fenti vélekedések hangoztatói
belegondoltak valaha is abba, hogy épp e vélemények késztetik
a gyermeküket - érzelmi, anyagi vagy egyéb okok miatt -
felnevelni nem képes embereket arra, hogy titokban, a
legszörnyûbb bûn, a gyilkosság árán szabaduljanak meg
csecsemõiktõl? Valóban szükség van ezekre az ítéletekre? Úgy
gondolom, nem a "felmenteni vagy elítélni" kérdést kell
feltennünk, ha olyan emberekrõl esik szó, akik nem tudják
felnevelni gyermeküket. Persze ítélkezni - pláne a "vádlott"
távollétében - sokkal könnyebb, mint megvizsgálni a
körülményeket és megérteni a tett, az örökbeadás indítékait.
Félreértés ne essék: nem a csecsemõgyilkosokat védem. A
gyilkosságokat azonban meg lehetne akadályozni abban az
esetben, ha elfogadóbban kezelnénk az örökbefogadás ügyét,
ha nem kellene szégyenkezniük az örökbeadóknak és az
örökbefogadóknak sem. Az örökbefogadók segíthetnek és
segítenek is azoknak az embereknek, akik - külsõ vagy belsõ
okok miatt - arra kényszerülnek, hogy lemondjanak gyermekük
nevelésérõl.
1995 õszén a debreceni Gyermek- és Ifjúságvédõ Intézet és a
debreceni Családsegítõ Szolgálat szervezésének valamint
néhány vállalkozó kedvû örökbefogadó szülõ áldozatos
munkájának köszönhetõen megalakult az Örökbefogadó Szülõk
Klubja. (Azóta egyesületté alakultak.) A klub munkájában "civil",
felkért pszichológusként, tehát nem örökbefogadóként vettem
részt. Amint belecsöppentem ebbe a - számomra akkor még
ismeretlen - világba, sok kifejezés más értelmet nyert. A "szülõ"
fogalom már nem volt annyira egyértelmû, mint azelõtt. A "vér
szerinti szülõ", "biológiai szülõ" fogalma elvált az "igazi szülõ"
vagy a "valódi szülõ" fogalmától.
A könyv készítése során beszélgetõtársaim klubtagok voltak.
Sokan - fõként nem klubtagok - nem vállalták a nyilvánosságot,
még oly módon sem, hogy tudták, személyes adataik titokban
maradnak. Valószínûleg figyelmet érdemelne egy olyan könyv
is, amely ezeket a soha el nem készült beszélgetéseket
tartalmazná. Mennyi mindenrõl beszélhetnének az elhallgatott
sorok!
Az interjúk során igyekeztem hasonló kérdéseket feltenni
beszélgetõtársaimnak, olyanokat, amelyek - tapasztalataim
szerint - foglalkoztatják a már örökbefogadóvá vált vagy az
örökbefogadást fontolgató embereket. Tekintettel a kért
titoktartás fontosságára, arra törekedtem, hogy az egyes
fejezetek elõtt szereplõ bevezetõkben minél kevesebb
személyes részletet áruljak el a történetek szereplõirõl. Úgy
gondolom, annál, amit én mondhatnék róluk, sokkal fontosabb
és kifejezõbb mindaz, amit õk árulnak el saját magukról. Egy
azonban biztos: interjúalanyaim igazi és valódi Szülõk voltak, a
szó legnemesebb értelmében.
Kollár János
