" Miután hazahoztuk, egy hétig még nem
mert lelépni a járdáról a fûre." – Éva és Gyula
Éva és Gyula fiatal házasok. Gyula három mûszakban keresi
a kenyeret. Beszélgetésünk idején is éppen munkában volt, így
Évával négyszemközt beszélgettünk az életükrõl, az
örökbefogadásról. Pontosabban volt ott még két szempár:
Lacikáé.
Miért volt fontos, hogy a nevetek ne szerepeljen a
könyvben?
Mert nem szeretném, ha a nagy nyilvánosság elõtt kiderülne
a dolog. Lakott itt egy család. Egyszer, a nagypapa a kis
unokával együtt lejött játszani a játszótérre. Akkor kiderült, hogy
én örökbefogadtam Lacit. A nagypapa annyira meg volt
hökkenve, hogy alig tudott szóhoz jutni. Csak kérdezgette, hogy
nem én szültem, nem én vagyok az anyja, és annyira tetszett,
hogy az unoka azt mondta, "De igen, õ az anyukája". Én nagyon
büszke vagyok arra, hogy Lacit örökbefogadtam, de az emberek
nagyon meghökkennek, amikor meghallják. Nem mindenkiben
vált ez ki jó érzést. Az egyik közeli rokonunk ki is jelentette, hogy
õ nem fogadná örökbe senkit. Azt mondta azért, mert abban a
gyerekben más vér folyik. Neki persze van saját gyereke.
Mondtam, hogy ezt az érzést csak az ismeri, akinek nincsen.
Egyébként is, egy vér szerinti gyereknél se lehet tudni, hogy
melyik õse tulajdonságai ütköznek ki rajta.
Az óvodában, és a munkahelyemen sem dicsekszem vele.
Tudják itt is, ott is, de ha találkozom egy idegennel, annak nem
kötöm az orrára.
Szerinted a társadalomban ilyen ellenállásba ütközik az
örökbefogadás?
Végül is az emberek egy része elítéli - mint ahogy
tapasztalom is.
Vajon miért?
Amikor az örökbefogadáson törtem a fejem, egy fél évig csak
egyedül rágódtam rajta. Aztán beszéltem az anyósommal -
mégiscsak nõ, talán jobban megérti - és valóban, azt mondta,
hogy õ szívesen fogadja. Akkor azon kezdtem gondolkodni,
hogy hogyan "adagoljam ezt be" a férjemnek. Az anyósom azt
mondta, hogy mondjam meg neki egyenesen, talán nem harapja
le a fejem. A férjem meg jól letolt, hogy miért nem szóltam már
hamarabb. Nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni, de jól
fogadta. Annyira, hogy amikor már megtörtént az
örökbefogadás, még a munkájából is hazajött - amikor éjszakai
mûszakos volt - hogy elaltassa gyereket. Mióta az óvoda
megkezdõdött, azóta pedig még jobb viszonyban vannak. Viszi
magával a boltba, elmennek a játszótérre, fagyiznak, mindent
megtesz neki. A múltkor kosárlabdát vett neki. Az elején egy
kicsit nehezebb volt. Szerintem érezte, hogy most elsõsorban a
gyerekkel foglalkozom, és õ csak másodlagos. Mióta azonban õ
hordja óvodába, azóta szépen kialakult a kapcsolatuk.
A rokonoknak, barátoknak, ismerõsöknek elmondtátok az
örökbefogadási szándékotokat?
Persze, már a kolléganõim is tudták, mivel az egyik
kolléganõm is örökbefogadott egy kislányt, és mondta, hogy
segít, ha esetleg szükségünk van rá. Végül segített is. Õ
mondta, hogy kihez forduljunk, hová menjünk. Minden
kolléganõm drukkolt nekünk. '95 januárjában tudtuk meg, hogy
Lacit fogjuk megkapni, és végül csak márciusban telefonáltak,
hogy mehetünk érte. Addig minden nap az összes kolléganõm
figyelte, mikor jön telefonom. Állandóan kérdezgettek: "Na, mi
van? Van már valami?" Szóval izgultak értünk. A család meg
örült neki. Négy fiú van otthon, és csak azt kérték, hogy kislányt
fogadjunk örökbe. Ez nem jött össze nekik, de szerintem, ha
kislány lenne, se szeretnék jobban. Nagyon imádják.
Mennyi idõ telt el az örökbefogadás gondolatától a
megvalósulásig?
Két év. Pedig még segítségünk is volt. Laci - késõbbi -
keresztanyja volt a gondozónõje. Fél évet gondolkodtam, aztán
körülbelül akkortájt adtuk be a papírt, amikor Laci született.
Utána még másfél évet kellett várnunk.
Sokszor kijött a gondozónõ, amíg vártatok az
örökbefogadásra?
Kétszer volt itt.
Milyen érzésekkel fogadtátok?
Mint egy idegent - kicsit fenntartással, de végül is jó képet
vágtunk hozzá.
Nem változtattátok meg Laci nevét az örökbefogadás
után?
Nem, Laci a saját neve. Felmerült ugyan a névváltoztatás
kérdése; nagyon szerettem volna, ha megkapja az apja nevét -
de végül megkapta, mert a második neve az apja neve. Azt
mondták, hogy nagyon okos, fejlett, másfél éves gyerek, hallgat
a nevére, és nehéz lenne már átszokatni. Végül is annyi törés
érte, amikor kihoztuk, hogy elég volt neki azokat elviselni. Egy
névváltoztatás csak tetézte volna ezeket.
Megmondjátok neki, hogy örökbefogadott?
Persze. Folyamatosan beszélgetünk róla, de még nem fogja
fel. Nem foglalkozik vele. Nem is attól félek, hogy mi lesz, ha
felfogja, hanem a kamaszkortól. Amikor már dacos lesz. Attól
félek, hogy akkor majd valami galibát csinál, és azt nem tudom
majd kezelni. De ez majd a jövõ problémája lesz.
Mi a véleményetek Laci vér szerinti szüleirõl?
Én csak annyit szoktam Lacinak mondani, hogy "Téged egy
másik néni szült meg, aki nem tudott nevelni, ezért intézetbe
adott, és ott keresztanyu nevelt tovább". Nagyon elítéltem anyut,
mert õ mindig csúnya szóval illette a vér szerinti szülõket. Én
mindig azt mondtam anyunak, hogy "Anyu, egy rossz szót ne
mondjál rájuk, mert nem ismered õket". Nem tudjuk az okot, ami
miatt intézetbe adták a gyereket. Ha ismerném, lehet, hogy
megköszönném nekik. Lehet, hogy ha Laci, majd idõsebb lesz,
meg fogja keresni õket. Ez egy kicsit idegesít is. Állandóan
bennem motoszkál, hogy ha megtudja, kik a szülei, akkor vajon
mit fog csinálni. Félek ettõl. Laci ráadásul eleve kíváncsi
természetû. A vér szerinti szülõkrõl nem tudok semmit sem
mondani Lacinak, mert nem is tudok róluk semmit.
Az óvodában elmondtátok az óvónõknek, hogy Lacit
örökbefogadátok?
Igen, én szóltam, mikor legelõször voltunk, hogy mivel Laci
még a mai napig is bepisil, figyeljenek már rá, mert mi is késõn
kaptuk meg, a csecsemõotthonban is sok törés érte, lelkileg
visszamaradott, meg persze a beszédében is. Késõbb aztán
sokat fejlõdött, de a bepisilés még a mai napig megvan.
Hogy fogadta az óvónõ a hírt?
Természetesen. Nem csodálkozott, nem is mutatott
ellenszenvet.
Lehetséges, hogy az emberek nem is csinálnak olyan
nagy ügyet az örökbefogadásból, csak mi képzeljük azt,
hogy megütköznek rajta?
Valószínûleg egy saját gyerek esetében is felmerül annak a
kérdése, hogy mások hogy fogadják, de ebben az esetben
kétszeres az izgalom, hogy mit fognak szólni, mert nem ismerik
a rendes szülõket. Emiatt nekünk kétszeresen nehéz. Szembe
kell néznünk azzal, hogy mit szól a közvélemény, mit szólnak a
családtagok, a rokonok, az óvónõk, a többi szülõ, és lehet, hogy
egy idegen nem úgy fogadja az egész örökbefogadást, mint mi.
Laci könnyen beilleszkedett az óvodai közösségbe?
Igen. Nem volt vele semmi gond. Szeret óvodába járni. A
többiek is elfogadták. Egy hétig nyûgös volt, de aztán
megszokta. Nem verekedett, nem volt agresszív, meg szereti a
társaságot is. Nagyon eleven. Hû, de menyire! Túl eleven.
Mi az, ami különösen nagy nehézséget jelentett az
örökbefogadást követõen?
A betegség. Nem tudtam, hogy hogyan kezeljem a
betegséget. Nagyon féltem a láztól. Én is ritkán vagyok lázas, a
férjem is, és nem tudtam, hogy mit kezdjek a gyerekkel, ha
belázasodik. Végül szerencsém volt, mert Laci eddig nem volt
lázas. Most, hogy óvodába kezdett járni, elkezdte bepótolni.
Mostanában néha belázasodik.
Kihez fordulnátok gyermeknevelési probléma esetén?
Nem is tudom... Azt hiszem, visszamennék az intézetbe, ahol
elkezdõdött ez az egész. Visszamennék a GYIVI-be, tanácsot
kérni az ottani pszichológusoktól. Õ k fel vannak készülve az
ilyesmire. Egy egyszerû pszichológus nem biztos, hogy
ugyanúgy tudná kezelni a gyereket, mint azok, akik a GYIVI-ben
dolgoznak. A körzeti orvos mégis csak egy általános orvos, a
nagyszülõk sem szakemberek, meg elfogultak is, így aztán
visszamennék a GYIVI pszichológusaihoz. Õ k biztos, hogy
megmondják az igazat.
Volt olyan információ az örökbefogadás során, amelyre
szükségetek lett volna, de amelyrõl úgy gondoljátok, hogy
nem kaptátok meg?
Azt hiszem, nem. Amit kérdeztünk, arra mindenre kaptunk
választ. A csecsemõotthoni doktornõ elmesélt mindent Laci
egészségi állapotáról, elmondta, hogy nincs öröklõdõ
betegsége, de a gondozónõk szívesen segítenek, ha szükség
van rá.
Szerinted szükség van az örökbefogadást követõ
családgondozásra?
Nekem jót tett. Én mindig vártam a gondozónõt. Voltak olyan
dolgok, amikben sokat segített. Például, amikor hazahoztam
Lacit, azt mondták, fektessem le, ha sír, majd elalszik. Hát
bizony, a gyerek nem aludt el. Üvöltött torka szakadtából. Én a
fal egyik oldalán sírtam, õ meg a másik oldalán. Végül nem
bírtam tovább, felvettem. Alig vártam, hogy jöjjön a gondozónõ,
hogy megkérdezzem, nem csináltam-e valami rosszat, és
nagyon megnyugtatott azzal, hogy amikor megjött, azt mondta,
mindig csak a szívemre hallgassak. A mai napig is megszólnak,
ha felveszem a gyereket, de én mégis megcsinálom, mert az
nekem olyan jó érzés. Ha pedig nekem jó, akkor elõbb-utóbb a
gyereknek is jó lesz.
Aztán egy másik alkalommal, amikor látta, hogy mennyi
púdert teszek a gyerek feneke alá, szólt, hogy ne tegyek olyan
sokat, mert az gyulladást okoz. Nagyon jó tanácsokat adott.
Mindezek ellenére, azért volt bennem egy olyan érzés is, mintha
ellenõriznének. Ez nem volt nagyon jó érzés. Persze tudom,
hogy neki ez a dolga.
Ha rajtatok múlna, mit változtatnátok az örökbefogadás
rendszerén?
Meggyorsítanánk, lerövidítenénk. Arra kellene törekedni,
hogy minél kisebb gyereket lehessen kiadni. Mire jogilag abba a
stádiumba jutnak a dolgok, hogy a gyerek kiadható, addigra már
legalább egy éves. Azt mesélték a csecsemõotthonban, hogy ha
egy szülõ egy évben már egyszer meglátogat egy gyereket,
vagy csak egy levelezõlapot is küld, akkor az a gyerek már nem
adható örökbe. Ha a szülõk nem viszik el a gyereket, és nem is
engedik, hogy örökbe adják, akkor a gyerek ott fog felnõni. A
csecsemõotthonból a gyermekotthonba, az ifjúsági otthonba
kerül, és az ilyen gyerekek információszegények. És
szeretetszegények is. Amikor egyszer visszavittük Lacit a
gyermekotthonba, akkor látszott igazán a különbség közte, és
az ott maradt gyerekek között. Laci hozzájuk képest nagyon
vagány volt. Az ott maradt gyerekeket sokkal kevesebb olyan
inger éri, ami segítené a fejlõdésüket.
Amikor elõször kihoztuk az ajtón, akkor megijedt, sírva fakadt.
Egy másfél éves gyerek általában azért már sok mindent ismer,
õ meg csak az eget látta, amikor kifektették a kiságyban a
kertbe. Miután hazahoztuk, egy hétig még nem mert lelépni a
járdáról a fûre. A gondozónõk nagyon kevesen vannak ahhoz,
hogy annyi gyerekkel foglalkozzanak. Hiába vihetik ki õket néha
a hétvégeken, az nagyon kevés.
Valószínûleg többen is fogadnának örökbe gyerekeket, ha
gyorsabb lenne az örökbefogadás folyamata, és kisebb
gyerekeket is lehetne örökbefogadni.
Van olyan egyéb szolgáltatás, amit igényelnétek az
örökbefogadással kapcsolatban?
Jó lenne, ha az örökbefogadással kapcsolatos könyveket
árulnák a GYIVI-ben. Egyáltalán, jó lenne, ha lehetne kapni
õket. Jó lenne, ha legalább egy tájékoztató füzet rendelkezésre
állna, amiben le van írva, hogy mégis mivel jár az
örökbefogadás, mit kell intézni hozzá, meg ilyenek. Nagyon
sokan azt sem tudják, hogy hol kell örökbefogadásra jelentkezni.
Ha nincs ismerõsünk, mi sem tudjuk.
Milyen tanácsot adnátok a leendõ örökbefogadóknak?
Legyen nagyon sok türelmük. Arra nagyon szükségük lesz.
Aztán arra is készüljenek fel, hogy egy örökbefogadott gyerek a
kortársaihoz képest egy ideig elmaradott lesz. Laci sokat
behozott már, de még mindig meglátszik rajta az intézeti múlt. A
kortársai például sokkal tisztábban beszélnek, a kézügyességük
is jobb. A kapcsolataiban nagyon sokat fejlõdött. A barátai
mindig nagy ovációval fogadják, amikor megjelenik.
A másik, amit tanácsolnék, hogy akármilyen gondjuk van, ne
maguk oldják meg, ha bizonytalanok. Forduljanak az
Örökbefogadó Szülõk Klubjához vagy a GYIVI szakembereihez.
Én egyébként mindenkinek azt javasolnám, hogy félévenként
legalább egyszer beszélgessenek el egy pszichológussal. Olyan
jól esik az embernek, amikor elmondhatja a baját valakinek!
