Többször írtam már Horadiról a blogban. Most megtaláltam a történetüket is. Íme:
Sosem lesz már babánk?
www.poronyt.hu | 2007.10.04. 08:06 - olvir
http://velvet.hu/poronty/2007/10/16/orokbefogadas/
http://velvet.hu/poronty/2007/10/04/meddoseg/
Hogyan éli meg egy pár, hogy hiába próbálkoznak, hiába küzdenek, a várva-várt baba nem akar megfoganni? Mit tudnak tenni, amikor kiderül, mindketten egészségesek, a bébi mégsem jön? Olvasónk, Adrienn számol be a kellemetlen vizsgálatokról, az érzéseiről és a végső döntésről.
Kislány korában (majdnem) mindenkinek voltak babái, játszott papás-mamást, sőt az elvetemültebbek – mint például én – odáig mentek, hogy a függönyt mennyasszonyi fátyolként használva bevonultak a szoba közepére, elnézést, az oltárhoz.
Amikor találkoztam a férjemmel, még annyira fiatalok voltunk, hogy semmi ilyesmire nem gondoltunk, csak egyszerűen élveztük az időt, amit egymással eltölthettünk. Szerencsére azért hamar kiderült, hogy férjnek való tészta, ahogy egymás között mondjuk!
Körülbelül hat évvel ezelőtt kezdtünk először beszélgetni a gyerekről, úgy általában, de ez a téma egyre többször szóba került. Nem tudom, kinél hogyan született meg a döntés, de mi annyit agyaltunk a témán, hogy kezdtem azt hinni, szegény gyerek örökre csak gondolati síkon fog létezni. A döntést végül is teljesen prózai körülmények között hoztuk meg, in flagranti megkérdezte az uram, hogy belevágjunk? Rábólintottam, és persze aznap este úgy aludtam el, hogy én már úgyis terhes vagyok.
Hónapokig a föld felett jártam, mosolyogtam mindenre, mindenkire. Aztán úgy fél év után már kezdett egy pici rossz érzésem lenni az újabb menstruációnál, de körülbelül egy év után kezdődött el számomra a pokol. Elkezdtük az orvoshoz járkálást, rendszeresen a recepciónál – hátam mögött a tömött sorral – kellett taglalnom a nemi életünket (mikor, hányszor, stb.), megszoktam a váróban való többórás ücsörgést, a sorstársak történeteinek meghallgatását és a „feküdjön fel a vizsgálóasztalra” kérést.
Vérvételek, hormonvizsgálatok, petevezeték-átjárhatósági vizsgálat, ultrahangos vizsgálatok és ez még nem is a teljes lista, sőt mi a piskóták közé tartozunk, mert nálunk mindkét félnél mindent rendben találtak, tehát minket olyan sokáig nem „kínoztak”.
Három meddőségi klinikán jártunk és egyik helyen sem találtak okot, miért nem sikerül teherbe esnem. Közben pedig múltak az évek, mialatt mi próbálkoztunk különböző módszerekkel, végig kellett asszisztálnom a baráti körben az összes gólyahírt és persze ilyenkor az utcán, a tévében, az újságokban mindenhol csak terhes nőt, kismamát látni. A világ felé mosolyogtam, de belül felemésztett a fájdalom, a szomorúság és a düh, utáltam végighallgatni azokat a jó tanácsokat, hogy „lazítsatok, biztos azért nem jön össze, mert görcsöltök rajta”.
Persze ezek a kiváló ötletek mind olyanok szájából hangzottak el, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen néhány hónapnál többet várni a gyermekáldásra (légy szíves, ne is tanácsolj ilyet senkinek, elég fájdalmas ezt századszorra végighallgatni, arról nem is beszélve, hogy legtöbbször nem is helytálló). Kifordultam önmagamból, egész nap sírtam, sokszor az utcára sem tudtam kimenni. Persze nem csak én szenvedtem, a férjemet az viselte meg a legjobban, hogy az addigi állandóan csacsogó, mosolygós, poénkodó felesége egy kisírt szemű, szomorú, néma kísértetté változott. Nem szeretek visszagondolni erre az időszakra.
Aztán 2005. februárjában történt valami. A Húgom, kicsit félve, elárulta, hogy babát vár. Egyszerűen kisütött a nap, éreztem, hogy kitörtem a fekete réteg alól, mert végre teljes szívből tudtam örülni más boldogságának, nem voltam irigy rá, visszakaptam önmagam! Annyi boldogságot hozott az unokahúgom ebbe a családba, hogy elmondani nem lehet, ő a szemünk fénye és segített nekem feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Segített rátérni arra az útra, amin most járunk. Megértettük, lehet annyira szeretni egy kisembert, hogy nem számít, ki hozta a világra. Egy évvel ezelőtt beadtuk a jelentkezésünket az örökbefogadásra és azóta minden megváltozott, megnyugodtunk, fellélegezhettünk, hiszen az örökbefogadás hosszú procedúrája garantálja azt, amit egyik meddőségi központ sem: szülők leszünk!
Évekig várni más gyerekére
| 2007.10.16. 08:01 - olvir
Amikor meghoztuk a döntést, hogy nem várunk tovább a csodára [1], hanem inkább örökbefogadunk, egy hatalmas kő esett le a szívünkről! Boldogok voltunk attól a tudattól, hogy biztosan lesz gyerekünk. Feltéve, ha túljutunk minden procedúrán. Meg feltéve, ha kibírjuk a többéves várakozást, és nem savanyodunk bele.
Először is jelentkezni kellett a Tegyesznél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, korábban Gyivi), ahol kaptunk egy időpontot személyes elbeszélgetésre, néhány hét múlva. Ezen a beszélgetésen szó volt a motivációnkról, elképzeléseinkről, valamint írásban is rögzítették a kérelmünket. Ezt követően időpontot kellett kérni a kötelező pszichológiai vizsgálatra (szintén néhány hét várakozás), ahol több, mint 2 órán keresztül a pszichológussal beszélgettünk a terveinkről, érzéseinkről. 
Ezután időpontot kaptunk a környezettanulmányra (újból néhány hét várakozás), amikor is kijött egy hölgy a lakásunkra és megvizsgálta, hogy alkalmas-e egy gyermek felnevelésére. Itt már azért elég sokat kellett nyelnünk az olyan megjegyzések miatt, hogy „Hát, nem valami otthonos ez a lakás, rideg. Látszik, hogy maguk reggel elmennek dolgozni, aztán este hazajönnek.” Mit csináljon az ember, ha egyszer tényleg így van?! Meg aztán ízlésekről tényleg teljesen felesleges vitatkozni.
Amikor megvolt minden vizsgálat, következett a felkészítő tanfolyam. Itt néhány hasonló helyzetben lévő párral együtt, 21 órában hallgattunk meg több előadást, ami ugyan valóban hasznos volt, de a témában kicsit is járatos embernek igazából újdonságot nem jelentett.
Együtt volt tehát minden papírunk, ezeket átküldték a lakóhelyileg illetékes gyámhivatalba, ahol még egyszer meghallgattak minket, majd meghozták a 2. fokú, jogerős határozatot az alkalmasságunkról. Novemberben jelentkeztünk, és július 4-én kaptuk kézhez a határozatunkat. Ez 8 hónap volt (itt jegyezném meg, hogy 30, 60, de maximum 90 nap a közigazgatásban az ügyintézési határidő), de lassanként rájöttünk, hogy hozzá kell szoknunk ehhez a „tempóhoz”.
Mi a kérelmünkben egy vagy kettő 0-3 éves korú gyermeket vállaltunk (tehát akár testvéreket is), egészségeset vagy korrigálható egészségi problémával rendelkezőt. Erre mondtak nekünk 3 éves várakozási időt. Egy másik megyében ismerősömék kifejezetten újszülött, egészséges babát szeretnének, és nekik körülbelül 5 évet jósoltak.
Sokszor megkérdezik tőlünk az ismerősök, hogy lehet ez, mikor annyi gyerek van szülők nélkül? Az illetékesek általában az örökbefogadók „finnyásságával” magyarázzák a hosszú várakozási időt, mondván, hogy mindenki csak szőke, kékszemű újszülöttet akar örökbefogadni.
Ezzel szemben ismerek olyan várakozókat is, akik kifejezetten roma gyermeket szeretnének, nekik azt mondták, hogy azért kell évekig várniuk, mert mindenki roma babát szeretne. Erre nehéz mit mondani. Az tény, hogy a csecsemő- és gyermekotthonok, lakóotthonok állami normatívát kapnak a benn élő gyermekek után, illetve muszáj egy bizonyos létszámot felmutatniuk állandóan, hogy ne zárják be őket. Innentől mindenki olyan következtetést szűr le, amit akar.
Persze jelentkezhetünk alapítványokhoz is, ahol a nyílt örökbefogadásokat (tehát ahol a vérszerinti anya találkozik az örökbefogadókkal, sokszor még a szülés előtt) intézik, ott valamivel rövidebb az idő, de egyrészt az alapítványoknál is egyre inkább nő a várakozó sor, másrészt nem mindenki tudja elfogadni a nyílt örökbefogadást, például nem szeretne találkozni a vér szerinti szülővel, vagy mondjuk nem újszülöttet szeretne örökbefogadni.
Ezeket a tényeket tudomásul véve várunk a sorunkra, igyekszünk nem gondolni mindennap az egyelőre még csak szívünkben hordozott gyermekünkre. Várjuk, hogy majd valamikor megcsörren a telefon és az a hívás lesz az, ami megváltoztatja az életünket.
Azért én már elkezdtem gyűjteni a babakelengyét. Az első dolog egy kistakaró volt, de van már body, zokni, csőrös pohár, mosdatószivacs és rágóka is a szekrényben. Időnként előveszem őket és nézegetem, arcomhoz érintem a takarót, magamhoz ölelem a bodyt és elképzelem, hogy már a kezemben van a mi picikénk. Ez ad erőt kibírni a még előttünk álló hosszú időt.
Adrienn
Örökbefogadott ikrekkel lett kerek a család
| 2008.12.25. 10:30 - olvir
Sokan kértétek, hogy írjam meg egyszer a történetünk pozitív végkifejletét. Restanciámat ma megpróbálom ledolgozni, mert 1 órája ment el az utolsó szülinapi vendég. Ez volt az első közös születésnapunk az örökbefogadott lányainkkal, nekik szám szerint pedig a harmadik. Nagyon szép nap volt és ma már csak erre vagyok hajlandó emlékezni, mert nagyon nem volt zökkenőmentes idáig az út.
Az előző poszt ott ért véget, hogy várjuk a telefont [1], amely értesít minket az örökbefogadható gyerekünkről. (Korábban évekig próbálkoztunk, a baba nem akart megfoganni [2].) Aztán egy szép napon – hamarabb, mint gondoltuk -, 2008. március 11-én, munka közben megszólalt a mobilom. A vonal végén a bemutatkozás után megkérdezte az ügyintéző, hogy ülök-e és tudunk-e nyugodtan beszélgetni. Azóta is azon csodálkozom, hogy nem kaptam szívinfarktust akkor...
Elmondta a telefonban az ügyintéző, hogy van egy 2 éves ikerpár, kislányok. Félig roma származásúak, az egyik kislánynak laktóz-intoleranciája, a másiknak pedig csekély mértékű veleszületett szívbillentyű zavara van. Egyébként egészségek és nagyon édesek, elevenek. A következő héten került sor a személyes találkozásra. Mikor kinyílt az ajtó, 2 kíváncsi szempár találkozott a mi könnyes tekintetünkkel. Első látásra szerelem volt, tudtuk, a mi gyerekeink!!!
Kicsit ugyan megszeppentünk az elején, hogy rögtön 2 gyerek, de hát egyszer élünk, csapjunk bele a lecsóba, mondta a férjem, így boldogan elkezdtünk velük barátkozni. 6 hét alatt szépen, lassan elnyertük bizalmukat, már „ajá”-nak szólítottak engem és rohantak felénk, mikor megérkeztünk. Tudtuk azt is, hogy rengeteg elmaradásuk van, hiszen az „aja” és „baba” szavakon kívül semmit sem beszéltek, hogy csak egy példát említsek. Az is megnehezítette a dolgunkat, hogy egy olyan ügyintézőt kaptunk, aki bár mindig kedves volt velünk, viszont szinte sohasem lehetett utolérni, mert a nyugdíj előtti utolsó ügye voltunk, és csak heti 2 napot dolgozott már. Ráadásul az első találkozáson kívül egyetlen találkozásunkon sem volt ott velünk és a gyerekekkel, így folyamatos visszajelzést sem kaptunk a szakember szemével, hogyan is halad a kapcsolatunk.
Szóval 6 hét barátkozás után ki volt tűzve az időpont (már a második időpont, hiszen eredetileg áprilisról volt szó), május 7-e, mikor hazavihetjük a lányokat. Május 6-án éppen kocsival rohangáltam a városban, intézve az utolsó ügyeket még a gyerekek előtt, mikor délután 2-kor hívott az ügyintéző, hogy ő úgy döntött, szerinte nem elég a másfél hónap barátkozás és mégsem vihetjük haza a gyerekeket. Még szerencse, hogy a hívás miatt félreálltam, mert olyan sírógörcs fogott el, hogy 2 órán keresztül ültem a kocsiban és képtelen voltam megnyugodni, ezt senkinek nem kívánom! Hosszú éveket vártunk arra, hogy szülők lehessünk, de egy ügyintéző kénye-kedvére dönthet a sorsunkról, ráadásul úgy, hogy végig sem követte a kapcsolatunk alakulását.
Napokig be sem tudtam menni a már berendezett gyerekszobába, amely még 2 hétig hiába várta a kis lakóit. Végül május 21-én indulhattunk haza velük, úgy, hogy az utolsó hétre odaköltöztünk a lányok közelébe, egy panzióba. Azontúl, hogy lelkileg megterhelő volt ez tortúra, másfelől a gatyánk is ráment erre a 2 hónapra. Találkozásonként
Akkor azt hittük, hogy itt előadás vége, függöny lehull, de még nem tudtuk, hogy a hazaérkezéssel nem érnek véget a „harcok”. Még 2 hónap elteltével, július végére sem kaptuk meg a gyerekek új születési anyakönyvi kivonatait és így semmit sem tudtunk intézni, se egy lakcímkártyát, se TB-kártyát, még szerencse, hogy nagyon rendes gyerekorvosunk van, aki szemet hunyt a TB-kártya hiánya felett és addig is ellátta a lányokat, ha szükséges volt. Mint utólag kiderült, azért nem kaptuk meg az új anyakönyvi kivonatokat, mert a gyámhivatalban elfelejtették elküldeni az anyakönyvi hivatalnak a jogerős örökbefogadási határozatot! Majdnem leszédültem a lábamról, mikor ez kiderült!
De nem ez volt az illetékesek részéről az egyetlen súlyos hanyagság. A lányok 10 hónapos koruk óta „élvezték” az állam gondoskodását (összesen 19 hónapig!), ez idő alatt egyszer sem jutott senkinek sem eszébe, hogy nincsen oltási könyvük, így azt sem tudtuk, megkapták-e a kötelező oltásokat. Ezt is nekünk kellett utólag elintézni, jó néhány telefonba, könyörgésbe és médiával való fenyegetésbe került. Többek között megkerestem a nyugdíjba vonult ügyintézőnk utódját, aki visszahívást ígért az ügyben. Ezt a visszahívást azóta is várom… Májusban hoztuk haza a lányokat és szeptemberre volt minden papírjuk a kezünkben. No comment.
„Csak a szépre emlékezem” Ma már igyekszem nem gondolni a múltra, a belül napról napra növekvő anyai szeretetem a lányok iránt és az ő szeretetük felénk egyre jobban halványítja bennem az eddigi göröngyöket. Ugyanakkor egyre jobban fáj a gondolat, hogy annyi minden kimaradt a közös életünkből.
A lányokat 10 hónapos korukban, 2006. októberében vették el a vérszerinti szüleiktől, mert akkor már negyedszerre kerültek kórházba különböző betegségekkel, koszosan, elhanyagolt, súlyosan alultáplált állapotban (10 hónaposan 6800, illetve 6900 grammot nyomtak). Niki azért lett laktóz-intoleranciás, mert születésétől kezdve tehéntejet kaptak, anyatejet vagy tápszert nem. Arra gondolna az ember, hogy ez egy eléggé egyértelmű helyzet arra vonatozóan, hogy itt a vérszerinti szülők részéről súlyos alkalmatlanságról van szó. Ennek ellenére majdnem 1 évig tartott eldönteni az illetékeseknek, hogy örökbeadhatják őket, ez 2007. augusztusában történt.
A legfájóbb pont nekem az, hogy ha 2007. augusztusában már örökbeadhatóak voltak a lányok, akkor miért csak 2008. május végén jutottak családba? Nekünk 2007. augusztusában már jogerős alkalmassági határozatunk volt, azóta együtt lehettünk volna! Amikor kérdeztem az ügyintézőt, csak annyit válaszolt, hogy karácsony előtt senkit nem akart zavarni ezzel, hiszen ilyenkor mindenkinek sok dolga van. Zavarni?! Ha nem is augusztusban, de 2007. karácsonyán a lehető legszebb ajándék lett volna bármelyik várakozónak ez a hír…
De most már tényleg nézzünk előre! Nem volt egyszerű egyik pillanatról a másikra két gyerekes szülővé válni és bizony majdnem 4 hónapot kellett várnom arra, hogy egyszer csak elkapjon a késztetés, gyorsan magamhoz öleljem a lányokat és fülükbe súgjam: „annyira boldog vagyok, hogy az anyukátok lehetek!”.
Nap, mint nap, folyamatosan pótoljuk be a sok-sok elmaradt puszit, ölelést, babusgatást. A lányoknak van egy kedvenc játékuk. Egyenként jönnek hozzám és felkéredzkednek az ölembe, ahol ők lesznek a pici babák. Ilyenkor belefekszenek a karjaimba és lehunyják a szemüket, én pedig ringatom őket, ameddig csak akarják. Persze nem tudhatom pontosan, de valószínűleg ez kimaradt a korábbi életükből. Viszont most ezerszeresen bepótolom nekik, mert ez az én kedvencem is és nincs olyan dolog, amit ne szakítanék félbe ezért a játékért!
horadi
