Az átlagosnál kicsit korábban érkezett hozzánk a Jézuska. Ezúttal egy szállító ember volt az ajándékhozó. Negyed órával a kiszállítás előtt hívott fel, én mondtam, hogy leggyorsabban húsz perc alatt érek haza, de igyekszem. Kapkodtam a lábamat, de így is megelőzött. Egy mosogatógépet kaptunk a családtól, nekem is meglepetés volt, milyen lesz. Azt hittem, befér a kihagyott helyre, de csak akkor férne be, ha kihagynánk az elemet. Ahhoz meg nem sok kedvem van, egy hónapja állították be, csavarozták össze, most szedjem szét? De így is megvan a helye. Míg ezt kerestem, felfedeztem, hogy az ajtó mellett ömlik be a hideg. Így mindjárt összeszedem magam, adok enni az ebeknek és a hungarocelt, amibe a mosogatógépet csomagolták, felszerelem oda szigetelésnek. Nem lesz szép, de feltűnő sem, így viszont az udvart fűtjük, ami luxus. Csak tudnám, hogy ez tavaly télen hogy nem tűnt fel?
Kaptunk ma levelet a gyermekvédelmi központtól. Megdobbant a szívem, hátha, de nem... Csak azt írták meg, hogy új helyre költöztek. Itt vannak tőlünk két utcányira. Hátha így gyorsabban ér célba az óhajunk, nem kell egy másik városig vándorolnia :) Még egy érdekes levelet kaptam ma. Egy tízgyerekes család kér benne segítséget, tételesen leírva, mire lenne szükségük. Mondhatni mindenre: ruhára, ágyneműre, ágyneműhuzatra, ételre. A legnagyobb gyerekük 21 éves, a legkisebb 17 hónapos. Ilyenkor többszörösen elszorul a szívem. Egyrészt mert családok éheznek, de elsőbbségivel küldenek levelet, mert abban bíznak, hogy segíthetünk rajtuk. Másrészt mert van, aki tíz gyereket vállal, holott nem tudja felnevelni. Nem értem én ezt... Legszívesebben azt írnám, hogy adja ide az egyiket, de persze ezt nem lehet. Nem is szabad ezt sürgetni. Kaptam egy nagyon szép Márai.idézetet az Eszter hagyatékából minap: ,,Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra." Sokszor elolvastam ezt a néhány sort, annyira igaz. Majd eljön a mi időnk is, a mi gyermekünk, nem kell cselezni, eljön a mi időnk is. Talán 2010 a mi évünk lesz...
Ma az egyik kolléga megint feltette a nagy kérdést: mikor vállalunk már gyereket, miért nem teszünk semmit, hogy legyen, lombik program, stb. Amikor azt mondtam neki, hogy az idő nekünk dolgozik, és én nem vagyok hajlandó ezen idegeskedni, úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Nem tud semmit az örökbefogadásról, így nem érthette szegény. Ő úgy érzi, hogy a gyerekprojektet alárendeljük a munkának. Ez nem igaz. Illetve az, hogy sok mindent alárendelünk a munkának, igaz. Főleg R., bár ő ezt tagadja. De látom rajta, hogy hihetetlenül karikásak a szemei, hogy fáradt. Este annyira kimerült, hogy alig bír megszólalni, amit nem csodálok, mert a nap 10 órájában telefonál vagy monitort néz. De a szórakozásra, kikapcsolódásra is szeretne időt hagyni, ami érthető is, ezt az időt viszont csak az alvás rovására lehet elcsalni a napi 12-13 óra munka után. Múltkor a bal karja zsibbadt, ma úgy érezte, hogy agyvérzést kap. Nem tudom megértetni vele, hogy a halott munkatárssal nem sokra megy a cég, ha már azt nem hajlandó figyelembe venni, hogy én is itt maradok egyedül hamarosan, ha ezt a tempót diktálja továbbra is magának. De egyszerűen nem hajlandó figyelembe venni a teste figyelmeztetéseit. Mi a fenét csináljak vele? Arról nem is beszélve, hogy nagyon magányosnak érzem magam így. Hozzá kell tennem, hogy nem sok öröme lehet a velem töltött időben, mert annyira felbosszantom magam azon, hogy soha nem vagyunk együtt, hogy alig-alig tudok vele két szót váltani kettesben, mert naközben mindig van körülöttünk valaki. Reggel, míg megyünk dolgozni, főleg telefonál, napközben rohan, tárgyal, telefonál, rohan, este meg mikor hazajövünk vagy elémegyek, annyira fáradt, hogy nincs lelkem faggatni, beszéltetni. Persze nem ennyire tragikus a helyzet valójában, mint most érzem, kicsit magam alatt vagyok.
Nem jött be a napi egy gyógyszer. Éreztem már korábban is, hogy nem oké minden, mert az apró, de állandó fájdalom ingerültté tesz, de végül az tette be a kiskaput, amikor a ciklus közepén elkezdtem durván pecsételgetni. Felhívtam az orvosom, mondta, hogy álljak vissza a napi két szemre. Visszaálltam. Ma már jobb volt a helyzet, nem feltételezem mondjuk, hogy a gyógyszertől, hiszen tegnap vettem be az első normális adagot, de a lelkem jobb tőle.
