Hosszú évek óta ez volt az első olyan karácsony, amikor nem sajgott a szívem, amikor nem arra gondoltam takarítás, a karácsonyfa díszítése, az ajándékok vásárlása, csomagolása, az ebédek, vacsorák, a Mennyből az angyal éneklése, az ajándékok kibontása és szinte állandóan, milyen jó lenne, ha talp alatt lenne a gyerek takarítás közben, ha dugdosni kellene előle az ajándékokat, ha együtt díszíthetnénk a fát, ha együtt várhatnánk a Jézuska csengetését, ha együtt bonthatnánk ki az ajándékot. Most mindenféle rossz szájíz nélkül telt el az ünnep, nem fájt a szívem. Hiszem, hogy legfeljebb egy karácsonyt töltünk édes kettesben, még egy olyan karácsonyunk lehet még, amikor tizenegykor, délben kelhetünk fel, addig lustálkodhatunk az ágyban, amikor nyugodtan, zavartalanul leülhetünk olvasni, internetezni, tévézni. S ezt ki kell használni, sőt élvezni kell, mert egy vagy két karácsony múlva egészen más lesz az ünnep. Más, de talán még szebb.
Nagyon jó volt pihenni. Rengeteget, tíz, tízenkét órákat aludtam egyhuzamban. :) Nagyon régen volt erre alkalmam. Mivel karácsony előtt nem dolgoztam, jutott arra is időm, hogy díszítgessem a lakást. Az ablakra aranyszínű szálon nagy karácsonyfára való gömböket engedtem, nagyon jól néz ki. Ablaktáblánként kettő-három van, arany és piros felváltva. Ezen kívül körben ugyancsak karácsonyfára való világítót ragasztottam, ami így szintén nme tolakodó, csak kiemeli a díszeket. Kívülről, ha benézünk a nappaliba, rálátunk a csempekályhára is, ahol ég a fa az üvegablak mögött az étkezőben. Romantikus.
A kutyákkal is volt időnk sétálni. Ma láttunk egy lányt, aki séta közben olvasott, R. szerint olyan, mint én. Valóban, régen, ha csak egy percet kellett várni, míg indultunk vagy vendég jött, már vettem is elő a könyvemet. Könyvet most is hozott a Jézuska. Kaptam egy csomó jó regényt, szakácskönyvet, egy művet József Attila éetéről, mamuszokat, mert a réginek szétszakadt a talpa (most már Süti játszik vele) és Grace klinika első két évadot DVD-n. Szeretem a Grace klinikát, de mindig olyan későn adták és olyan sok reklámmal, hogy a végéről általában lemaradtam. Ezen kívül a Vészhelyzet még az én sorozatom, bár az mostanában nem az igazi. Mást nem is nagyon nézek a tévében, igaz, ha itthon vagyunk, a háttérben általában szól. Főleg a konyhában, ha esetleg főzök, bár erre mostanában nem nagyon volt példa.
Karácsonykor minden nap máshol ettünk és mindenhol annyi kaja volt... Bűn... Mondtam is, hogy Afrikában bezzeg éheznek. A nagy zabálásokat megúsztam, de azt nem tudtam tartani, hogy ebéd után csak levest és gyümölcsöt eszek és édesség nuku. De holnaptól visszaállok az eredeti rendre, mert kezdek gömbölyödni és szeretném elkerülni a vizslató pillantásokat, hogy terhes vagy csak meghízott?
Tegnap eljött hozzánk egy kicsit a bátyám. Az örökbefogadás témáját kerülte, nem tud vele mit kezdeni. Azon agyal, hogy meg kellene házasodnia, de nem tűnik túl lelkesnek. Tele van szorongásokkal, mindig azon agyal, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva. Mesélte, hogy az egyik ismerősünk, gyerekkori barátunk hat hónapos korában vetélt el és nagyon megviselte az eset. Nem csodálom. Szörnyű lehet, főleg, hogy ilyenkor már meg kell szülni a halott babát.
A szüleimnek továbbra is az a meggyőződése, hogy ha két ember szereti egymást, mindent megtesz a közös gyerekért, hogy továbbörökíthessék a génjeiket. Akármennyit is gondolkodok ezen, nem értek vele egyet. Ha nem is mondjuk ki, mindketten tudjuk, hogy a mi esetünkben R-rel minden oké, miattam nem jön össze a gyerek. R. mondhatná, hogy menjen vizsgálatokra, járjunk programokra, de nem mondja. Így szeret, ahogy vagyok. Nem szeretné, ha hormonokat szednék, nem szeretné, ha szúrkálnának, döfködnének, minden napunk ezzel telne, hogy ma vérvételre kell menni, ma szeretkezni kell, ma tesztelni, stb. Végigcsinált egy spermavizsgálatot és tudja, milyen kellemetlen, hogy vizsgálgatják, fogdossák, hogy egy vékony fal mögött spermát kell kifacsarnia magából, miközben beszélgetnek mellette. De ő még egészen jól megúszta, mert van olyan férfi, akit még sürgetnek is, hogy haladjon már, mi tart ilyen sokáig. R. a rendelőben szenvedett, én a folyosón. A párok kerülték egymás tekintetét, mert mindenki tudta, mi történik odabent, de úgy teszünk, mintha nem tudnánk. Szóval elfogadtuk ezt a helyzetet és a fizikailag könnyebb, hosszútávon lelkileg nehezebb utat választottuk. Mert az, hogy egy gyerek örökbefogadott, bizony másságot jelent, de mi széppé, nemessé tesszük ezt a másságot. Nemcsak miatta, magunk miatt is. Kell ennél több? Kell ennél több, nagyobb, erősebb szeretet? Nem. És akkor mi az, hogy ha két ember szereti egymást, akkor...?
