Elkényeztetett az élet. Komolyan mondom, nem értettem, mit kell ennyit nyöszörögni a terhesség meg a hányingerek miatt, nem olyan vészes az. Sőt, volt egy hét, amikor szinte semmi tünetem nem volt. Na de most! Négy napja minden reggel kifektet a hányinger. Tegnap szaladtam is a fürdőbe kis Vuk miatt, de aztán nem lett belőle semmi, pedig én, aki rettegek a hányástól, azt mondtam, hogy most már jobb lenne, ha kijönne.
Ma a doki mondta, hogy a 15. hétig eltarthat ez az állapot, én meg eddig azzal nyugtattam magam, hogy még két hét és elmúlik. Na, majd látjuk. A leleteim rendben vannak, az éhgyomri cukrom volt magas, de nem sokkal. 4,5-ig normális, nekem 4,53 volt, erre azt mondták, hogy inkább ne foglalkozzunk vele, nem kell engem anyit szúrkálni csak emiatt.
Nagyon úgy tűnik, hogy babát vár egy barátnőm is. Éljen! Ők is sokat küzdöttek ezért a gyerekért, egyel elvetlét, így nagyon szurkoltam neki, amikor mondta, hogy késik és egyik teszt halvány két csíkos, a másik negatív, a harmadik nem értelmezhető. Csütörtökön megyek vele dokihoz, mert a párja nem tud szabadulni a munkahelyéről. Remélem, jó hírekkel szolgál majd az ottani orvos is.
A húsvétot túléltük. Nekem kicsit sok volt már a családból, nehezen viseltem, hogy mindenki egyszerre beszél, kiabál. De ami a halálom, az edények kikapargatása villával vagy halállal. Na, most ebből is bőségesen jutott. Itthon voltak a bátyámék és a nagyanyám is. A két nagymama köztudottan nem bírja egymást, így az anyai nagyanyám „elrontotta a gyomrát” és nem jött át ebédelni. Egy órával korábban és az ebéd végére nem volt semmi baja, de közben sem. Mindegy, ki hogy éli meg a történéseket, az ő dolga. Az apai nagyanyámnak nem mondtuk el, mi a helyzet. Kis visszavágás azért, mert folyamatosan cseszegeti a szülőket, hogy nekik bezzeg még unokájuk sincs. Majd, ha túl leszünk a 12. héten, alkalomadtán megtudja.
A kollégák viszont kezdik sejteni. Múltkor a legpletykásabb férfi beleolvasott egy levelezésünkbe, így szerintem a fél cég tudja már, bár megkérte R., hogy tartsa a száját. Ma meg egy másik kolléga jött oda mindenki előtt gratulálni, meg érdeklődni, hogy vagyok. Nagyon nem vette a lapot, hogy fél szavakkal válaszolok. Férfiak! Az empatikus képességünkön lenne még mit fejleszteni. Vagy csak mi akarjuk ezt túlságosan titokban tartani? A szüleim szerint igen és feleslegesen. Lehet, igazuk van, de két hetet már kibírunk fél lábon is.
