A várandósságnak számos előnye van: a nők rám mosolyognak. Nemcsak a barátok, ismerősök, teljesen idegen nőktől, asszonyoktól, sőt tiniktől kapok egy kedves mosolyt. A férfiak pedig sokkal udvariasabbak. Egy ideig azt hittem, ez véletlen. De nem. A mozgólépcsőn előreengednek és nem betolakodnak elém, ahogy ez korábban előfordult. A boltban megkérdezik a pasik is, hogy mikorra várható a jövevény. Így kérdezte egy büfés, hogy a jövevény. Egy másik jó étvágyat kívánt nekünk, amikor péksüteményt vettem. Körülnéztem, hogy kinek szól a többesszám, de senki más nem volt a pékségben rajtam, bocsánat, rajtunk kívül. Akkor is így buzgón körültekintgettem, amikor egy kisteherautós rám dudált. Nem, nem léptem ki elé, türelmesen vártam az út szélén, hogy elmenjen. A dicséret nekem szólt, a nőnek. Mondanám, hogy a leendő anyának, de azért nem hinném, hogy ennyire szentimentális szív dobogott volna a nagyon is macsó külső mögött.
Az is meglepő, vagy legalábbis különleges, ahogy a nők a pocakomhoz állnak. Illetve nyúlnak. Nyúlnának. Bevallom, nem vagyok jó partner. A családtagoktól természetesen elfogadom ezt az intim közeledést, de idegenektől vagy félig idegenektől nem szívesen. Hiszen ez még az én testem. Mindig eszembe jut, vajon a simogatni vágyó nem lepődne meg, ha én is elkezdeném a hasát tapogatni? A gyerekek azok persze mások. Ők nem tudják még mi az illem, csak szeretnének közel kerülni a babához. A másik lélekhez, akit nem látnak még, csak éreznek. Az én gyermekem is érzi a másik jelenlétét, mert ilyenkor mindig nagyokat rugdos.
