Már októberben véget ért fizikai értelemben a várandósságom, én mégis most jutottam el idáig agyilag. Szombaton megjött a nem várt és ez annyira viselt, hogy felfogtam, most már tényleg nem vagyok terhes. S lehet, hogy hülyeség, de már most annyira nagyon hiányzik, hogy érezzem, ahogy mocorog, tudjam, hogy most alszik, hogy kidugja a fenekét, stb. A rosszat gyorsan elfelejti az ember, a hányingereket, a kellemetlen keményedéseket, hogy nem alhattam hason, hogy a végén alig vártam, hogy menjek szülni, hogy túl legyek rajta.
Azért is úgy érzem, véget ért a várandósságom, mert ma kiálltunk a sorból. A kérésünkre törölnek minket az örökbefogadó szülők közül. Nagyon nehéz szülés volt, sokat vívódtunk, hogy mi legyen. R.-ben az munkált, hogy milyen jogon tartjuk fel a sort, milyen jogon ítéljük még hosszabb várakozásra azokat, akiknek még nincs gyerekük, akik még nem élhették át ezt a csodát, amit egy gyerek jelent. Én meg attól félek, a szív szerinti gyermekünk mindig háttérben érezné magát Regi mellett, úgy érezné, ő közelebb áll hozzánk, amiről mi tudnánk, hogy nem így van, de neki nagyon nehéz lenne ezt elhinnie, elfogadnia. Két örökbefogadott gyereknek teljesen más lenne a ,,státusza" ebből a szempontból. S bánt, hogy mi erre anno nem gondoltunk, hiszen teljes mellszélességgel kiálltunk amellett, hogy nekünk a vérszerinti gyermekünk mellett is lesz egy szívszerinti. Ehhez képest... Mintha szembe köptük volna saját magunkat, az elveinket. Máig kaptunk határidőt a gondolkodásra és annyira, de annyira nehéz volt azt kimondani, hogy kiszállunk, mintha egy abortuszra kellett volna rábólintanom. Végül is, ez lelki abortusz volt. De tudom, jó döntést hoztunk, nem is magunk miatt, hanem a gyermek miatt. Hiszen így remélhetőleg olyan családba kerül, ahol nem kell ezzel is szembenéznie, elég azt elfogadnia majd, hogy a szülei elhagyták. S most értem meg azokat az örökbeadó szülőket, akik kikötötték, hogy csak olyan családba szeretnék adni a gyermeküket, ahol nincs másik gyerek. Volt egy család, aki szívesen fogadta volna azt a kislányt, akit nekünk ajánlottak fel nyílt örökbefogadással, de végül is ezért nem köttetett meg ez a kapcsolat.
S abból a szempontból is véget ért a várandósságom, hogy Regi most már nem az én testemben nő, nemcsak én tudok róla gondoskodni, nemcsak én tudok rá vigyázni, el kell engednem. Ezt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Maximálisan megbízom azokban, akiknek a kezébe adom a gyerekem, az egyik szemem mégis mindig ott van, hogy nem esik-e semmi baja. Tudom, hogy semmi baja nem lesz a másiknál sem, igyekszem is megállni, hogy ne szóljak, hogy így vagy úgy tartsák, hogy ezt vagy azt a dalt, játékot, mondókát szereti, mindenki tapasztalja csak ki, mi a legjobb nekik, kettőjüknek. Hiszen lehet, hogy Regi velem ezt szereti csinálni, de az apjával vagy a nagyszülőkkel meg mást. S ezt nekem is el kell fogadnom. R. is annyira ügyesen bánik vele, már mindig ő vetkőzteti, olajozza a fürdetés előtt, tegnap már pelenkázta is.
Most felmerült, hogy jövő héten fél napra elmegyek vele Pestre. Előbb megkérdeztük az én édesanyámat, hogy tudna-e vigyázni Regire, de úgy, hogy a fürdetésre, fektetésre sem érünk haza. Boldogan igent mondott, aztán rájött, hogy ő is Pestre megy aznap. Szívesen átszervezte volna a programját, nem ment volna el a konferencia első napjára, de mondtam, ne variáljuk, lesz még ilyen alkalom. Szegény nagyon szomorú volt, amikor felhívtam, hogy R. édesanyja ráér, semmiképpen ne mondja le a konferenciát. Már csak nekem kell megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy bárkire rá merjem bízni Regit, hogy más is le tudja fektetni (a fürdetést ő nem vállalná), el tudja vinni sétálni, le tudja vetkőztetni, öltöztetni, pelenkázni, szórakoztatni, észreveszi, mikor fáradt, mikor éhes. Nekem meg jót tenne, ha kimozdulnék kicsit, ha emberek között lennék, de félek, egy nyugodt percem nem lenne. De ki garantálja, hogy két év múlva lesz, ha itthon hagyom fél napra?
