Az utóbbi néhány hétben nagyon magam alatt voltam. Nem találtam a helyem, nem igazán tudtam semminek örülni, még az is nehezemre esett, hogy felkeljek, legszívesebben egész nap aludtam volna. Ha egyedül voltam, akkor csúcsosodott, pontosabban mélyült igazán a dolog, ha itt volt valaki, azért összeszedtem magam. Komolyan mondom, csak azért tudtam kirugdosni magamat az ágyból, mert tudtam, hogy R-nek és Reginek szüksége van rám. Még a séta is nehezemre esett, alig vártam, hogy hazaérjünk, holott én nagyon szeretek sétálni, gyalogolni.
Amióta tartósabban kisütött a nap, alakul a dolog. Már kezdek a normál állapotra visszaállni, nem vagyok fásult. Megviselt ez a tél. Soha nem szerettem a hideg, borongós napokat, de amíg dolgoztam, nem értem rá ezzel foglalkozni. Most azonban, hogy itthon vagyok és a gyereket állandóan anorákba kellett húznom, aki persze utálta, hogy nem tud mozogni, hát nem volt nagy élmény. Ma kipróbáltuk a sportkocsi részt is, mert Regi ötven perc után nem igazán díjazza a sétát, valószínűleg mert nem lát ki a mózesből. Nagyon jó a sportkocsi változata is a Giraffe-nak, kicsit máshova került ugyan a súly, így másmilyen tolni, de széles, nagy a fekvőfelület. A kiscsaj persze csak fekszik benne, ülésről szó sem lehet, bár nagyon szeretné. Ma is félig ücsörgött, félig feküdt az apja mellett a kanapén és nézte a tévét. Vajon mit szeretnek a képernyőn annyira? De általában nem hagyjuk, ha be van kapcsolva a készülék, úgy fordítjuk Regit, hogy ő ne lássa. Lesz még ideje bámulni.
