Iszok egy pohár vizet: azaz megfogom a poharat, egy kézzel és nem kettővel. Kortyolok. Nem öntöm magamra a vizet. Tudom, hogy mennyire kell megdönteni a poharat. Majd leteszem. Nem esik le, mert a talpára helyezem. Ezt minden nap sokszor megcsinálom és olyan természetes. Aztán, amikor a gyerekemet nézem és látom, hogyan csápol a kezével, mire eléri azt, amit szeretne, hogyan fogja meg a dolgokat, hogyan próbál kortyolni, miközben a fele mellémegy, rájövök, hogy nem is olyan egyszerű ez az ivás. Ahogyan a fordulás, kúszás, mászás, ülés, állás, járás, guggolás sem az. Próbáltál már hason feküdni és kitartani a felsőtested? Kemény munka, míg ezek a csöppségek hosszú percekig képesek rá már néhány hónapos korukban.
Amióta anya vagyok, sokszor gondolkodom, honnan jön a tudás és az erő? Milyen kis sejtekből lesz egy ember? Honnan tudja a baba, hogyan kell szopni, hogy ételhez jusson? Honnan tudja a magzat már a méhben, hogy ha nem jut elég oxigénhez, akkor elsősorban az agyának kell juttatnia mindet, hiszen az a legfontosabb szerve. Honnan tudja, hogy a szülőcsatornában többször meg kell fordulnia, hogy kijusson? Honnan tudja, hogy a szülőcsatorna nem egyenes vonal, ahogyan mi gondolnánk, hanem van benne hajlat, amihez alkalmazkodnia kell a testének? Ezer meg ezer kérdés, amire nem tudjuk a választ. Illetve lehet, hogy valamikor tudtuk, csak elfelejtettük. Ahogyan ,,kitöröltük” a születéssel járó traumát is. Ahogyan nagyrészt a szüléssel járó elmondhatatlan, leírhatatlan fájdalmat is. Tudjuk, hogy nagyon fájt, fizikailag mégsem emlékszünk rá. Ha emlékeznénk, soha többet nem szülnénk és kevesebb lenne a világ számos második, harmadik, negyedik, tizedik testvérként világra jött csodával.
