Nem tudom, mit gondol a lányom, hogy a forgás letudva és jöhet a következő lépcső? Ami tény, forogni nem forog, néha próbálkozik ugyan hasról hátra, de nem lendíti a lábát, így nem fog menni. Viszont néhány napja kitolja a fenekét és szabályosan húzgálja a lábát, mintha kúszna. Ebből mondjuk annyi érzékelhető, hogy körbeforog. Ma pedig megpróbálta kézzel is kitartani magát, de a feneket is, kezet is fel még nem megy. Majd eljön ennek is az ideje. Mondtam már, hogy imádom? Minden nap elmondom neki, hogy mennyire jó, hogy itt van és már itt tartunk.

Ma szerencsére nem volt látogatónk, ritka az ilyen szabad délután. Végre volt időm lefesteni a kerti bútort, holnap jön rá a következő réteg. Elég pepecs munka, de élveztem. Regi járókáját pedig betoltam a teraszajtóba, így nézhette a füvet (imádja a zöldet) meg a kutyákat, engem is szemmel tarthatott, így egész nap elvolt egy hang nélkül. Na, ez nem igaz, mert újabban - mint ahogy Ági megjósolta - sikoltozik, élvezi a hangját. Engem nem zavar, a szomszéd pedig szinte soha nincs itthon. Sajnos mostanában R. is csak éjszakánként.

Tegnap megint sikerült jól összevesznünk a szülőkkel. Igazából fel sem tűnt, hogy milyen sértettek, de fél órával az után hívtak, hogy elmentek és megkaptam. Nem zavarta őket, hogy fürdetési idő van és az imádott unokájuknál ez az egy program nem csúszhat. Na, mindegy. Majdnem fél órán keresztül osztottuk egymást. Az volt a baj, hogy ők ajánlottak egy szemészt Szegeden, ahova - állítólag véletlenül - úgy beprotezsáltak minket, hogy még azt sem tudtuk, szemészhez kellene vinni a gyereket. Mert tény, hogy kancsal, de eddig azt mondták, egyéves korában nézessük meg. Kedden találták ki, hogy Szeged, mire R-rel átbeszéltük a dolgot, én is utánanéztem helyben a lehetőségeknek és úgy döntöttünk, futunk egy kört a megyében és ha nem boldogulunk, akkor megyünk Szegedre. Nem is az egyszeri vizittel van baj, de ha mondjuk havonta kell gondozásra vinni a gyereket, akkor nem praktikus 100 kilométert utazni oda és 100-at vissza pocsék utakon. Erre jött az érzelmi zsarolás, hogy ők a legjobbat akarják az unokájuknak és bezzeg mi megelégszünk a másod- meg harmad vonalbeliekkel is, stb. Mert mi nem a legjobbat akarjuk a gyereknek. S ha mi nem fogadjuk el az ajánlásukat, akkor talán másik gyerekorvost kellene keresni, holott az apám azzal kezdte anno, hogy ő elmondja a betegeinek a véleményét és azok vagy betartják a tanácsait vagy nem, az ő döntésük. Nekünk nem áll jogunkban dönteni ezek szerint. Kicsit olyan érzésem van, mintha 13 évesen szültem volna és a szüleimnek kellene gondoskodniuk a gyerekemről, mert én nem vagyok elég érett és értelmes hozzá. Na, aztán sok mindenről szó esett, többek között arról, hogy ők soha nem szólnak bele az életünkbe, meg sem mernek szólalni, hogy ők alig jönnek, bezzeg az anyósom mindig itt van. Ez gondolom onnan jött, hogy apám néha - az esetek kilencven százalékában anélkül, hogy ideszólna telefonon, hogy alkalmas-e - beállít kedden és csütörtökön, amikor anyám nincs otthon, így apám unatkozik és átjön, ami nem is gond. De a kedd és a csütörtök az anyósom napja, míg a szerda, péntek az anyáméké, mert akkor ő nem dolgozik, szombaton megyünk az egyikhez, vasárnap a másik szülőhöz és néha hétfőn anyámékhoz. Az meg, hogy ez nekem nem sok mozgásteret hagy, senkit nem érdekel, mert az a szülő, akivel nem találkozunk személyesen aznap, telefonon be kell számolni, mi van a gyerekkel. Nem velünk, a gyerekkel. Múltkor mondjuk mondta is az anyósom R-nek, hogy mivel ő nagyon keveset tudott vele tölteni, amikor gyerek volt, most kompenzál. De kit kárpótol? R-t nem, mert ő soha nincs otthon, amikor jön, Regit nem, mert én vagyok az anyja, vagyis saját magát. Ezzel sincs mellesleg gond. Egyebek mellett az is szóba került, hogy nekem rosszul esik az, hogy minden nap meghallgatom, hogy túlságosan anyás a gyerek. Erre az anyám közölte, ők ezt nem bántóan mondják, csak arra utalnak, hogy vannak gyerekek, akik anyásak, akik apásak és akik leszarják a szüleiket. Gondolom, ez utóbbi vagyok a bátyám és én.

Na, jól kidühöngtem magam, pedig nem is akartam erről írni, nem kell tárolni a sérelmeinket. De mondjuk már nem akadok fenn ezen. A szüleimnek nem mennek a fontos események: összevesztünk az esküvőnk előtt, Regi születése előtt és után, R. születésnapja és Regi féléves fordulójakor, ami nagyjából egybeesik a bátyám esküvőjével. Átlag fél évente robban a bomba, amióta nem vagyok engedelmes gyermek és önálló akaratot szeretnék. Illetve csak egyet szeretnék: hogy le tudjanak válni, elfogadják, hogy felnőttem, végül is 32 éves vagyok. De ezt egy múltkori vitában apám el is mondta: ő soha nem tud engem majd felnőttnek tekinteni. Ördögi kör.