Jövőre nagyon szeretnénk újra a tengerpartra menni. Mert jó a Balaton, de az idő vagy jó vagy nem. És most nem volt túl jó. Mindegy, három nap strandoltunk, kétszer fürdött Regi is. Imádta, pedig azért elég hideg a víz. Az apja vérmérsékletét örökölte, sose fázik. Hihetetlen.
Ma délben éppen kérdeztem édesanyámat, hogy vajon hogy állnak fel a gyerekek, amikor gy perc múlva egyszer csak felállt. Ült és abból kapaszkodás nélkül felállt. Persze megállni még nem tud, de így is csak néztem, hogy mi van? Nagyon kis ügyes. A járásból lesz egy kis vita attól félek, mert a szülők ma kifejtették, a gyerek csak úgy tud megtanulni járni, ha fogják a kezét és járatják, szerintem meg nem kellene ezt annyira erőltetni. Majd megtanul, ha érett rá. Ezért nem szeretnék járássegítőt sem neki, igaz, gyárt magának. Tolja maga előtt a széket, a dobozokat. És folyamatosan az apja újságos tartójában kotor. Ja, meg a virágföldet szedi ki. Nagyon trükkös: szépen lassan mászik felé, nézegeti, hogy látjuk-e, amikor pedig a közelbe ér, begyorsít és irány a virág. Tudja ő, hogy nem szabad... Egyébként sokkal többet ért, mint gondolnánk.
Az alvás kezd újra rendeződni. Eléggé megkavarta ez a sok utazás és utána vagy egy hétig minden éjjel kelt. De mi is megfogadtuk, soha többet nem daraboljuk a nyaralásunkat. Nem egészen két hét alatt négy helyen aludtunk, ez sok volt Reginek is, nekünk is, így nem tudtunk igazán pihenni. Ez főleg R-nek volt rossz, mert én azért tudok itthon lazsálni. Mostanában a gyerek is többet hagy. Amióta tud mászni, jobban feltalálja magát. Most beköltöztünk a saját szobájába, mert megelégeltem, hogy a nappali játékban úszik. S ez neki is tetszik, mert lerámolhatja a játékokat a polcról, kiválaszthatja, mivel akar játszani, és minden gyerekbiztos. Letettük az ágyát is a legalsó szintre. Olyan rossz érzés. Ez már a harmadik csökkentés, amióta megszületett. A következő lépés az lesz, hogy kiveszünk egy-két rácsot, hogy maga tudjon közlekedni. Annyira gyorsan telik az idő. Akkor bezzeg, amíg gyerekre vártunk vánszorgott.
Nagyon sokszor eszembe jutnak a még sorban állók, főleg Pécsre küldök sok gólyát. Ők még nem is tudják, csak gondolják, milyen csoda egy gyerek. S nagyon szeretném, ha karácsonykor már ők is hármasban, Sütivel együtt négyesben lennének. Most egy kicsit lazulni látszik a kapcsolatunk, de nem akarom erőltetni sem, mert tudom, nekem is nagyon nehéz volt anno a kisgyerekes szülőkkel, míg mi csak vártunk és vártunk és vártunk.
Tegnap pakoltam a gyerek könyveit, a szüleim hoztak egy csomó gyerekkönyvet, és a kezembe akadt a Nekem két születésnapom van. Nem tudom könnyek nélkül elolvasni, hiába ismerem, tudom a történetet. Azért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem szabadott volna kiszállnunk a sorból, de mit akarunk mi, nekünk már megadatott ez a csoda. Miért kell nekünk telhetetlennek lennünk?
