Voltunk ma Egerben. Végig zuhogott az eső, hol jobban, hol kevésbé, de esett. Az út lehet, hogy kicsit drága lesz, mert belefuthattunk egy traffiba, ami persze nem esne jól, de R-nek is mondtam, hogy az ember annyiszor szabálytalankodik, amikor nem büntetik meg, hát néha jogos a bírság. Bár szerintem, vagy legalábbis remélem, nem jön majd csekk, mert talán 60-as táblánál előzött és akkor is 60 körül állt a mutató, amikor rápillantottam a traffi miatt. Aztán nem sokkal később majdnem belénk hajtott egy utánfutós, megcsúszott az úton, kb. öt méterre lehettünk egymástól, szerencsére R. jól befékezett.

Regit nem vittük magunkkal, mondván nem lenne nagy élmény neki, hogy 6-7 órát utazunk, két órát bóklászunk, meg nagy is a nyomás, mert anyáméktól állandóan azt hallgatom, hogy adjam oda a gyereket. Múltkor is közölte, hogy vigyem át, hadd pihenjek, őt nem zavarja, ha üvölt mellette, mert éppen elég pocsék passzban volt szegény, mert a szájában aphták nőttek, amik bizony fájnak. R-nek is, nekem is gyakran van, így tudom, milyen rossz érzés, még ha nem is tragédia. Aztán nem tudtunk megegyezni, melyik szülőnél legyen a gyerek, így úgy döntöttünk, fél napig R. édesanyjával, fél napig az én szüleimmel. Így jó is volt, mert R. édesanyja csak 11-ig ért rá, az én szüleim meg csak 11-től értek rá, pompás. Amikor persze kiderült a megosztás, mert hogy elmondtuk, hogy azért lesz így, mert nem tudtunk jobbat kitalálni, ezt hallva, mondta is édesanyám, hogy megoldják az egész napot, nem gond. Mindegy.

Mivel apám többször kifejtette, hogy a gyerekülés felesleges találmány, szerdán, csütörtökön és pénteken is többször megkértem anyámat, hogy ne hagyja, hogy apám gyerekülés nélkül vigye a gyereket, ha jönnek érte, akkor babakocsival tolják át. Persze. (Az anyósom nem merte áttolni a gyereket, holott három utcáról van szó.) Hazaértünk fél hatkor, mindkét babakocsi itthon van. Nem láttam a lila ködtől, ennyit kértem, hogy autóval, gyerekülés nélkül sehova. Áttoltuk az üres babakocsit, illetve anyám névnapi virágját vittük benne és mikor megérkeztünk, köszönés után viccesen elmondtam apámnak, hogy gyerekülés? Na, erre kiakadt, hogy mert az minek, harminc éve sem kellett, különben is csak két utca, esett az eső stb. Itt mi is kiakadtunk, hiszen egyrészt ott volt az esővédő a babakocsira, másrészt a lakásban két gyerekülés is volt, hiszen mindkettőt itthon hagytuk, harmadrészt telefonálhattak volna, hogy esik, nem akarnak megázni, mi legyen. Arról nem is beszélve, hogy semmi sürgős dolguk nem volt, meg is várhatták volna nálunk, hogy elálljon az eső. De anyám ölébe vette a gyereket hátul és harminccal mentek. Erre mondtam én, hogy oké, de mi van, ha valaki százzal beléjük hajt? Erre apám: a gyerek akkor ugyanúgy meghal, mint gyerekülésben, hiszen ha ölbe van, az legalább olyan biztonságos. R. meg elmondta, hogy itt igazából arról van szó, hogy megkopott a bizalmunk, mert egy dolgot kértünk, azt sem tartották be, mire apám: mit érdekel engem a ti bizalmatok! Ja, oké, ezt is tudjuk. Meg azt is mondtam, hogy ezek után, hogy hagyjuk, hogy bárhova vigyék a gyerekünket kocsival? R. mondta is, hogy nem fogjuk hagyni, hogy kocsival menjenek bárhova is. Végül megkaptuk azt is, hogy parasztok vagyunk, mert először illett volna köszönni (köszöntünk), aztán megköszönni, hogy ő vigyáztak a gyerekünkre (szívem szerint magammal vittem volna), aztán megkérdezni, milyen napjuk volt és végül halkan, csendesen megjegyezni a gyerekülést, ha már ennyire fontos ez nekünk. (Kis érzelmi zsarolás) Tudják, hogy fontos az ülés, mert ezerszer kifejtettük már, nem véletlenül vettünk egy újat a használt helyett, amit kaptunk, mert zavart, hogy nem tudjuk tök stabilan bekötni, stb. R. mondta is neki, hogy 1. ötvenezer a bírság, ha valaki nem használ gyerekülést, 2. nagyon rosszul esne apámnak, ha elterjedne a város legnépszerűbb gyerekorvosáról, hogy az unokáját ülés nélkül vitte, de apám még erre is azt mondta, hogy ezen senki nem akadna fenn. (S még tőle kérnek tanácsot a szülők, hogy milyen ülést vegyenek, haha.) Aztán anyám is odaszúrta, hogy nem baj, ha nem adjuk a Regit, úgyis igen ritkán bízzuk rájuk. Az a baj, hogy mindig van valami baki, amikor kiderül, nem tekintenek minket szülőnek vagy felnőttnek. Múltkor megkértem őket, hogy x órára tolják haza, két órával később én mentem a gyerekért és persze nem is jutott eszükbe telefonálni, hogy késnek. Most ez. Szerdán anyám elvitte a szomszéd utcába a gyereket kacsát etetni, nekem meg majd megszakadt a szívem, mert a csukott ablakon keresztül hallottam, hogy üvölt a lányom, holott már nem láttam őket az utcában sem. Nem szóltam, hadd szokjanak össze, biztosan én vagyok az, aki nem bízik bennük, nem adja oda eleget a gyereket. De ez most sok volt nekem.

Aztán anyám be is vallotta, hogy nem szólt apámnak arról, hogy direkt tízszer megkértem, ne vigyék gyerekülés nélkül Regit, de szerintem ezt alapból illene tudni. Vagy hívtak volna fel, hogy esik, nem akarnak sétálni, mi legyen. Nem hívtak egész nap, én meg direkt nem hívtam őket, mert bízok bennük, stb. Az a baj, vagy nem is baj, hogy Regit maximálisan ellátják, de amit kérek, kérünk, lesz...ják. Amikor azt mondtuk, hogy nem szabad kézen fogva járatni a gyereket, amikor még mászott? Járatták. Nem szabad forró vízben fürdetni, mert utálja? Abban fürdették. Nem rosszindulatból, azért, mert azt hiszik, az a jó, ők tudják helyesen, mi meg rosszul, a gyógytornász meg, aki ezerszer elmondta, hogy tilos a járatás, egyenesen hülye. De könyörgöm, mi vagyunk ennek a gyereknek a szülei, mi vagyunk vele a legtöbbet, hadd ismerjük már jobban!

Szóval most gondolom, kezdődik a hidegháború, mert én nem keresem őket egy ideig, az biztos. Azzal váltunk el, hogy apám közölte, úgy teszünk, mintha megölték volna a gyermekünket, mire én azt mondtam, higgye el, akkor jobban kiborultam volna. Erre (köszönés nélkül) becsapták mögöttünk az ajtót, miközben mi a gyereket ültettük a babakocsiba. Szegény Regi meg csak integetett nekik... Egyet sajnálok, hogy ezt a vitát a gyerek is végighallgatta, szerencsétlen csak ült anyám ölében, nézett rám nagy szemekkel, amikor meg R. mondta, hogy indulunk, szaladt ki a szobából hozzá. S egyet remélek: én nem azt várom majd el a gyerekemtől, hogy tiszteljen, hiszen tisztelni az idegeneket kell, hanem, hogy szeressen és ne ránduljon görcsbe a gyomra, ha hívom, ne gondolja azt, hogy ráakaszkodok, hanem nyíljon meg előttem. S nagyon remélem, hogy képes leszek tőle felnőttkorában is bocsánatot kérni, ha hibáztam és belátom a hibáimat, nemcsak most. Úgy legyen...