Hol is kezdjem? Annyi minden történt az elmúlt hetekben és mégsem történt semmi. Ha múlt héten írok, biztosan azt mondom, kiszolgálószemélyzetnek érzem magam, mert mást sem csinálok, csak etetek és pelenkázok. Reggel megszoptatom Zoét, aztán reggeli Reginek és R-nek, elpakolok, megint szoptatok, tízórai Reginek, elpakolok, szoptatok, ebéd a két R-nek, elpakolok, szoptatok, uzsonna, elpakolok, szoptatok, fürdetjük Zoét, közben eszik Regi és szoptatok, aztán fürdetjük Regit, cicaprogram (a Minimaxnak van egy Gyerekdalok című összeállítása, mindig azt nézi DVD-ről alvás előtt), altatom Regit (ilyenkor mindig Kardos-Horváth János Földlakója szól születése óta) és imádkozok, hogy Zoé ne sírjon fel, persze általában felsír, amitől vagy felpörög Regi vagy nem. Ezzel nem tudok mit kezdeni, főleg, ha egyedül vagyok, mert R. dolgozik még. S gyakran dolgozik még este nyolckor, amikor ez a program van nálunk. Annyit tehetek mindössze, hogy lenémítom a telefonom, mert valamelyik családtagom, a bátyám, a nagymamám vagy az anyámék szinte biztos, hogy ekkor hívnak fel. Szóltam már, hogy este hat és fél kilenc között úgyse tudom felvenni, mert ekkor van az esti pörgés,de nem figyelik az órát.
Az éjszakák hol jobbak, hol rosszabbak. Mindenesetre párkapcsolati szakítópróbának beillik az, amikor az ember egy éjjel összesen másfél órát alszik, azt is sok részletben, mert hol az egyik gyerek kel a másik miatt, hol a másik az egyik miatt, és ezzel egy időben persze R. is ébred, hiszen az ő feladata Regi megnyugtatása, visszaaltatása. Változatos az élete: hol ketten vagyunk az ágyban (ez a legritkább). hol hárman Regivel, hol csak ők vannak ketten Regivel, néha meg Zoé is beköltözik mellénk. Zoét nem szeretnénk odaszoktatni, elég fogamzásgátló nekünk Regi, de azt tanácsolták, hogy Zoé még annyira kicsi és annyira hozzászokott pocakban a testközelséghez, hogy igenis vegyük magunkra vagy magunk mellé éjszakánként. Próbáltuk a bölcsőt is, de Regit nagyon kiakasztotta, hogy Zoé bezzeg velünk egy szobában alszik, ő meg nem, így letettünk róla. Nem mintha a gyerekszoba egyik ajtaja nem a mi hálószobánkba nyílna...
De túl vagyunk rajta, minden nap egyre jobb lesz. R. is, én is túléltük ezeket a heteket, bár őszintén szólva volt, amikor nagyon megbántam, hogy még egy gyereket vállaltunk (bocs, Zoé) és volt, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy ki fogja-e bírni a kapcsolatunk ezt az időszakot. Ami viszont nem öl meg, az megerősít, így mi megerősödve kerültünk ki a harcból.
Zoé egyébként szuper jó gyerek. Karakánabb, mint Regi volt ennyi idősen, mondjuk kell is neki üvölteni, hogy érvényesítse az akaratát. Regi meg nagyon jól viseli a változást. Képes fél órákat, órákat eljátszani mellettem, nem is kell mellé leülni, elég vele beszélgetni közben. Újabban mutogatja a könyvekben a dolgokat és kérdezgeti, hogy mi micsoda. Az meg sokat elárul a helyzetről, hogy profin tudja kezelni a mellszívót, szereli rám, ha meglátja és mutatja, honnan hova megy a tej, pelenkát terít a vállára és böfizteti a babáját, tolja Zoé babakocsiját, ha sétálunk. El sem hiszem, hogy ilyen nagy lány lett. Vagy csak annak tűnik.
Az viszont eléggé bosszantó, hogy az emberek zöme sajnálkozik, hogy nekünk csak két lány jutott és nincs ,,gyerekünk", de majd a harmadik fiú lesz. Nem akarunk harmadikat. Nem ezek miatt a hetek miatt, de egy gyereket el kell indítani az életben. S különben is, mindig két gyerekre vágytunk, igaz, sokáig azt hittük, ez nekünk elérhetetlen álom. S nem. Azért az örökbefogadás sokszor eszembe jut és mindig azt mondom, nagyon jó út lett volna az is.
