adopt

R. céges vacsorán van, így egyedül töltöm az estét. Hirtelen nem is tudtam, mit kezdeni az érzéssel, hogy magam vagyok. Elmentem a kutyával sétálni egyet, beugrottam egy kicsit a szüleimhez, aztán hazajöttem. Miután öt kört tettem a lakásban, kitaláltam, hogy megnézem az egyik színházi felvételt, amit anno én csináltam a barátnőmmel. Egy évadban az összes darabot felvettük, megvágtuk. Nagyon szerettem azt a munkát. Pénzt nem kaptuk, de valóban szerelemből csináltuk. S most, hogy nézem a felvételt, elkezdtem nosztalgiázni. Kicsit hiányzik a főiskolás élet. Nem is az élet, hanem a barátnőm hiányzik. Most is sokat beszélünk, naponta, de ez már nem ugyanaz. Mivel nincsenek közös élményeink, már nem tudunk mindenen közösen nevetni, már messzebb vagyunk egymástól. Most is ugyanolyan fontos nekem, mégis más. Nem tudok azzal sem mit kezdeni, hogy nem nem tud mit kezdeni a gyerekével. Szereti, de néha türelmetlen. Persze tudom, soha nem neveltem gyereket, így könnyen beszélek, de néha érthetetlen. Miért van az, hogy valaki imád a gyerekével lenni, valakinek pedig nyűg? Persze biztos jó néha kimozdulni, kettesben időt tölteni a párunkkal, de akkor is... Mindenesetre hiányzik a sok színházba járás. Nem is azért nem mentem az utóbbi időben, mert nem lett volna rá alkalmam, egyszerűen olyan darabokat játszanak, amik nem érdekelnek. Pedig régen 10-14x is láttam egy-egy darabot, képes voltam egy előadás kedvéért hazautazni, besurrantam a próbákra, hogy színház szagot szívhassak. A szó szoros értelmében imádtam a színház, a száraz jég, a jelmezek, a díszlet szagát, hogy láttam, hogyan alakul a darab, tudtam drukkolni egy-egy előadáson a jeleneteknél, mert tudtam, ez rázós volt, nehezen alakult ki. Ez hiányzik most. Meg a barátnőm. A régi. Akit, attól tartok már soha nem kapok vissza. Aki már nem az az életvidám csaj, akivel át tudtuk beszélgetni az éjszakákat meg a nappalokat, akivel heteket töltöttünk együtt, elváltunk és fél óra múlva hívtuk egymást telefonon, mert valami nagyon fontosat el kellet újságolnunk a másiknak, aki minden rezdülésemet ismerte és akinek minden rezdülését ismertem, aki előtt nem volt titkom és akivel akkor szakadt meg először valami, amikor megtalálta a párját. Ott mindketten úgy éreztük, valami megváltozott. Megszakadt a kapcsolatunk, aztán egy napon, szinte egy órában, egymástól teljesen függetlenül mindketten írtunk egy levelet a másiknak, hogy nem jó ez így. Akkor már együtt jártam R-rel. Emlékszem, kikerestem a rendszerből és elküldtem R. képét. Azt az e-mailt a fotóval azóta is őrzöm. Az, ott valaminek a kezdete volt, egy szerelemé, ami remélem és hiszem, soha nem ér véget.