Aggódom, lassan mindenen. Elsősorban a teszt miatt, de ezt próbálom elnyomni magamban. Előbb a kedvesem aggódott miatta, bár jókat nevettünk rajtam, hogy nem ledpődünk meg, ha jönnek az ápolók vagy a rendőrök, mert egy elmebeteg nem járkálhat szabadon. De mégis. Kicsit félek, hogy elkapkodtam, hogy nem jól értelmeztem a kérdéseket, mert hogy lehet egy három órás tesztet 30 perc alatt kitölteni. És hogy lehet az, hogy a válaszaim nyolcvan százaléka nem volt. És hogy lehet az, hogy amikor problémákról, problémamegoldásról volt szó, nekem csak munkahelyi gondok jutottak eszembe. És nem mindig azt mondtam, hogy mindig megbeszéljük a gondot, csak azt, hogy gyakran. Mert a cégnél nem beszéljük meg mindig a gondot, szép is lenne, ha minden percben egymáshoz rohangálnánk, mert elég sok mindent meg kell oldani, otthon viszont mindent alaposan átrágunk. Máshogy én nem is tudok létezni. Na, mindegy.
Tanfolyam novemberben. Két hét szabira kell mennünk, mert egy-egy napra nem tudunk elszökni a cégtől, de nem bánjuk. Legalább elutazunk valahova. Magamat ismerve már most elkezdem tervezgetni, hova. Mondjuk Győrbe szívesen mennék, de az messze van, meg ha R. édesanyja is jön velünk, nem biztos, hogy szerencsés a barátoknál aludni vagy ott szállodában, de ezt a kérdést majd felvetem a kedvesemnek.
Ja, és mondtam már, hogy szeretnék egy cicát? Eddig mindig kölyökben gondolkodtam, de van egy szürke, felnőtt nőstény, amivel jó ideje szemezek. Ivartalanított cica létére gondozott 5 kismacskát, persze nem a sajátjait, ami szinte csoda. Igazán megérdemelné, hogy jó helyre kerüljön. Meg mivel nagyobb, nem is szedné szét a lakást. A kicsik viszont olyan murisak. Igaz, ők is megnőnek, méghozzá gyorsan.
