Még mindig meglep, hogy fel tudom húzni magam a feletteseim döntésén. Miért van az, hogy a jobb, érdekes témákat röviden akarják feldolgoztatni, úgy, hogy semmi értelmük ne legyen, a rosszabbakat meg hosszúra nyújtva? Hihetetlen.
Megkaptam a könyvet, a Gólyameséket. Örülök, hogy ,,csak" bő 3, szűk 3,5 évet vártunk az örökbefogadás elindításáig, mert van, aki egy csomó lombik után szánja el magát. Mégis szomorú vagyok, hogy nem 1,5 évvel ezelőtt tettük meg az első lépéseket, amikor először beszéltünk a szülőkkel, akik finoman szólva türelemre intettek. Most is azt tennék, ha tudnák. De nem tudják.
Mondjuk a mi családunkban nem divat beszélni a fontos dolgokról. Arról, hogy mi van az édesanyám szeméről, elejtett információkból tudok meg valamit. Azt. hogy a mammográfián találtak egy csomót a mellében, ami utólag kiderült, jóindulatú, megint utólag tudtunk. Persze, kár addig idegesíteni a másikat, amíg nem biztos az eredmény, de akkor is. Felnőttek vagyunk, elmondhatnák. Na, ilyenkor nincs lelkiismeret-furdallásom, hogy nem beszélünk nekik az örökbefogadásról. Mindenki azzal jön, hogy vajon mit örököl a gyerek a szüleitől. És vajon mi mit örökölünk a felmenőinktől? Nem haragból mondom, de rosszat is. A bátyám valószínűleg az apám betegségét vitte tovább, én meg az anyámét, csak rosszabb verzióban. S gondolom, a saját, vér szerinti gyerekünknél is így lenne.
Ma felfelé ment a részvényünk ára, így már most éppen fele annyit ér, mint amikor vettük. Néha úgy érzem, soha nem megy vissza az eredeti árára. Apám átvette ugyan tőlünk a részvényeket azon az áron, amin vettük, de bánt a dolog. Hülyén ugrottunk bele.
Iszonyú nehéz volt ma is felkelni. Pedig felébredtem fél hétkor, sőt vissza is bújtam az ágyba, de nyolckor úgy éreztem, még vagy négy órát tudnék aludni.
