Egy hete élvezzük a szabadság édes pillanatait. Nagyon jó itthon, hogy nem kell állandóan időre rohanni. Persze kötelezettségeink vannak, most járunk tanfolyamra. Az első nap nem is volt rossz, élveztem, a második, amikor a pszichológus tartott előadást, kicsit monotonra sikerült. Mondjuk az érdekes volt, hogy mennyire számít a genetika és mennyire a nevelés. A régi kutatások szerint (Ranschburg Jenő-vonal) ötven-ötven százalék, a legújabbak szerint viszont csak 12-88 a nevelés javára. A szüleim persze nem hiszik ezt el, azt mondják, hogy a leges legújabb kutatások szerint a genetika a meghatározó. Nem tudtam, hogy szabadidejükben pszichológia folyóiratokat olvasnak... De ezt leszámítva jól vették az akadályt, amikor megmondtuk, hogy elindítottuk az örökbefogadást. Egy kis vita persze kialakult, igazából nem is emiatt, hanem a gyógyszer, a meddőségi központ, stb. miatt. Mert nem értik és nehezen fogadják el, hogy miért nem vagyunk hajlandóak meddőségi klinikára menni, utánanézni, mi a baj. Abban is bíznak, hogy a határozatot megszerezzük, de úgysem fogadunk örökbe gyereket. Ebben bizony tévednek. Éjszakánként néha már a gyerekszobát tervezgetem.
Igazából nem tudom megmondani magam sem, miért nem akarok meddőségi központba menni. Egyrészt a tortúra miatt, de ez a kisebbik baj. Inkább az a gond, hogy nem akarok mindenáron vér szerinti gyereket. Mert nem ez számít. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége nem így gondolkodik, de nekem, nekünk tényleg nem ez számít. És ebben R.-rel nagyon egyetértünk.
R. édesanyja nagyon sokat segített abban, hogy érdemes elmondani a szülőknek a helyzetet. Mint mondta, neki is meg kellett barátkoznia a gondolattal. Nos, az én szüleim is barátkozhatnak. Igaz, az apám megjegyezte, nem mondhat semmit, hiszen megfogadtuk a tanácsukat, másfél évet vártunk a folyamat elindításában akkor, amikor kérték. Mondjuk azt is hozzátette, a környezete nagyon meglepődne, hogy mi anélkül fogadtunk örökbe, hogy vizsgálatokra mentünk volna. De ez nem olyan, hogy ha nincsen ló, jó a szamár is... Egy gyerek nem olyan. Igaz, azt éppen tegnap beszéltük R-rel, mi van, ha két gyereket fogadunk örökbe és jön a harmadik, vér szerinti is. A mostani anyagi helyzetben nem a legjobb így, de nem baj, nagycsaládosok leszünk. Majd megoldjuk azt is valahogy, csak már tartanánk a kezdetnél.
A tanfolyamon szóba került, hogy a szüleim nem repesnek az ötletért, bár szerintünk, ha meglesz a gyerek, imádni fogják. Erre mondhatta a pszichológus kicsit később, hogy a szülőről való leválás mindenképpen fájdalommal jár. Felnőttként meg kell hallgatni a szülőket, de el kell fogadni, hogy már máshoz tartozunk és a szülők véleménye is számít, a végső szót nekünk kell kimondani. Ez nagyon megmaradt bennünk.
A tanfolyamon főleg a titkos örökbefogadásról van szó. A nyíltról nem sokat beszélnek, nem is sokat tudnak, hiszen nem ők intézik. R. a titkos örökbefogadást pártolja, mert fél, hogy később felbukkan az édesanya. Én mindkettőt. A nyíltnak megvan az az előnye, hogy újszülöttet hozol haza, mindenféle rossz emlék nélkül. (Bár ez is kérdés, ugyanis abban a blogban, amit olvasok, az örökbefogadott, 3 éves kisfiú attól tart, hogy egyszer ott hagyják a szülei a kórházban. S tény, a vér szerinti anyja szülés után ott hagyta a kórházban.) Nagyobb gyereket viszont gyorsabban kapunk és talán nekik nagyobb szükségük is van ránk.
Apám azt sem érti, hova sietünk, hiszen szerinte Magyarországon a nők 28,5 éves korukban szülnek. (Szerintem 26, de lehet, régi a statisztikai adatom.) De igazából nem is ez a lényeg. Én soha nem 30 évesen szerettem volna anya lenni, R. sem arról álmodott, hogy 32 évesen még nincs gyereke. Másrészt azt mondja apám, görcsösek vagyunk. Próbáltuk elmagyarázni, hogy amióta elindítottuk az örökbefogadást, sokkal kevésbé vagyunk görcsösek. S különben is, 3,5 év próbálkozás, programozás után persze hogy vannak az emberben görcsök, rossz élmények. Azért nem kellemes minden hónapban azzal szembesülni, hogy hiába reménykedtünk, most sem jött össze. Igaz, az utóbbi hónapokban én már nem is reménykedek. Sodródom.
Hétvégén megyünk R. édesanyjával és az én szüleimmel Győrbe. Várom már, meg nem is, mert akkor vége lesz a szabinknak.
Múlt héten voltunk egy kollégánk házavatóján. Igazán szép házat épített. Aztán elmentünk bulizni másfelé is. Jól sikerült. R. aranyos volt. Hívott egy taxit és nem értette, miért köszönnek jó reggeltet neki. Aztán kiderült, negyed 6 van. Akkor már dukál a jó reggelt. :)
