Lassan illene megszoknom a gondolatot, hogy abba a korba értem, amikor a második gyereket vállalják, szülik, nevelik a kortársaink, barátaink. Ha két gyereket fogadunk örökbe, azonnal behozzuk őket. :)
Közben arra is kezdek rájönni, hogy az emberek értetlenkedése nem rosszindulat. A minap itt volt az egyik barátunk, akit nagyon szeretek és szemmel láthatóan ő sem értette, miért nem megyünk beültetésekre. Nem gonoszan, cseszegetően kérdezte, csak nem érti. Néha már azt hiszem, mi vagyunk a bolondok. De jó bolondnak lenni. Egyre inkább hiszek a sorsszerűségben. Ha nekünk nem ad a sors gyereket, annak oka van. Lehet, hogy örökbefogadásra vagyunk hivatottak.
Meghalt az egyik barátunk édesapja. Szegény lánynak a temetés után egy nappal volt a névnapja, holnap a születésnapja és mindenórás terhes. Nem tudom, hogy csinálta végig a másfél-két órás temetést állva. De nagyon kemény volt. A pap szép beszédet mondott. Nagyon megragadt bennem az a gondolat, hogy amikor születünk, mindenki örül, mi sírunk, amikor meghalunk, az nekünk nem esemény, de mindenki sír. Remélem, egészséges lesz a gyerekük. Nagyon megérdemelnek egy egészséges gyereket. Bár ki érdemel sérültet? Igaz, külföldön egész máshogy állnak ehhez hozzá.
Ma éjszaka elmegyünk egy vagy két barátunkkal éjszakai fürdőzésre. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.
