Ma valahogy mindenki lehangolt. A cégnél bejelentették azt, amit eddig is tudtunk, hogy többet kell majd dolgozni kevesebbért, de csak így kerülhető el (egyelőre) a létszámleépítés. Két nyugdíjas kollégának így is mennie kell, ők nem jelentenek nagy veszteséget, de biztos, hogy nekik nagy veszteség az itt keresett pénz kiesése. Az egyik meg is jegyezte, hogy így a 38 éves lányának munkát kell keresnie. Szomorú lennék, ha 38 évesen az anyám tartana el csak azért, mert nekem nincs kedvem dolgozni. Attól tartok viszont a mostani bejelentéseknek még nincs vége. Fájdalmasan érint, hogy elveszik a prémiumot, de állítólag lesz helyette más ösztönzőrendszer. Na, ezt majd látjuk. Aranyos volt az egyik kolléga: éppen csak annyit kell dolgozni, hogy ne vonjanak le a fizetésből, a teljes normát felesleges teljesíteni. Ha benne maradunk egy kicsivel a mínusz húsz százalékban, akkor megkapjuk a teljes fizetést, pluszra akkor sem igen számíthatunk, ha az előírtnál többet hoztunk, akkor minek hajtsunk. Mondjuk azért, hogy ne minket küldjenek el az esetleges létszámleépítésnél?

Közben édesanyám is jobbnál jobb ötletekkel állt elő. Megint felhozta, miért nem nyitunk angol nyelvű óvodát vagy naponta néhány órás foglalkoztatót vagy esküvőszervező irodát iroda nélkül. Ez mind jó gondolat, de időnk nincs sok rá, pénzünk semmi, hitelt nem akarunk felvenni (a mostani 18 év múlva jár le és ez a havi 100 ezer forint a csökkenő fizetés mellett igen megterhelő, mivel 65-ről indultunk), ráadásul a gazdasági válságban másnak sincs pénze a szolgáltatásokra. Jó, persze mindig vannak gazdagok, akik tudnak fizetni, de rájuk nem építhetünk egy vállalkozást. Közben R-nek három hónapja nem fizették ki a másodállását, én is levelezgetek, hogy megkapjam a pénzem egy cégtől. De R. esetében van előrelépés, állítólag fizetnek, azok pedig, akik nekem lógnak, eddig mindig fizettek, csak késve. Rossz lenne csak vállalkozásból élni, több barátunknál látjuk, hogy vagy kifizetik őket vagy nem, vagy hónapokkal az elvégzett munka után kitalálja a megrendelő, hogy ő nem is erre gondolt. Az egyik fotós barátunk így járt egy esküvővel. Odaadta a retusált fotókat a párnak, akik hónapokig nem fizettek, aztán amikor P. piszkálta őket, hogy most már jöhetne a pénz, közölték, hogy áááá, nekik nem is tetszenek a fotók, amiket persze megtartottak. Kicsit gerinctelen húzás volt. Szóval továbbra is összeteszem a két kezem, hogy van egy állásom, ahol elsején utalják a fizetést, ami persze évről évre kevesebb az egyre több munka mellett, de legalább lehet rá számítani. A cég meg ezt haszálja ki maximálisan.

Furcsa dolog ez: gyerekként is, mint mindenki, azt hittem, milyen jó a felnőtteknek, senki nem parancsolgat nekik, élik a maguk világát, aztán felnő az ember. Erre mondják, hogy az akarok lenni, ami akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. :)

A gyerekekről még egy szó: nagyon szeretnék egészséges önbizalommal teli, de nem nagyképű gyereket nevelni. Olyat, akit nem dorongolok le mindenért, akit bíztatok, hogy jó az, amit csinál, még akkor is, ha tudom, nem tökéletes. Majd az lesz, majd kijavítja a kisebb hibákat. Persze, ha kamasz lesz a gyerekem, ezt az igyekezetet úgysem látja majd. De ott még nem tartunk. Még gyerekünk sincs. De majd lesz. Hiszek az októberben, bár egy új megérzés már a jövő tavaszt mondja. Kezdek védekezni? Felvértezem magam az esetleges csalódás ellen?