Másfél hetet vártam, mire rászántam magam arra, hogy leírjam - persze az én olvasatomban - milyen beszélgetést folytattam a szülőkkel, illetve inkább ők velem. Váratlanul alakult így: váratlanul jöttek el, miután kutyát sértáltattak. Leültek, beszélgettünk egy ideig, majd édesanyám megkérdezte, hogy miért határolódunk el tőlük. Először nem is értettem a kérdést, hiszen miért határolódnánk el, aztán elmondta, hogy úgy érzi, ha ő nem hív, én nem keresem, nem lehet velünk semmi másról beszélni csak a kutyákról és a politikáról, majd hozzétette, hogy mi nem szeretjük őket. Hogy itt vannak közel 60 évesen és sem a bártyám, sem én nem vagyok rájuk kíváncsi, nem fogadjuk el a tanácsaikat, ötleteiket, mi nem fogadjuk el a pénzüket, illetve a felajánlott munkájukat. Leforrázva ültem ott. Volt abban némi igazság, amit mondtak. Apámmal szoktam beszélni telefonon, de általában a tényekre szorítkozva, mert utál telefonálni. Napközben el lehetne érni anyát, de akkor sok a munka nálunk, este pedig általában nem veszik fel, nem hallják a telefont. Így nehéz. Megfogadtam magamnak, többet hívom. Az ötleteléssel nem tudtam mit kezdeni. Valóban nem mindig fogadjuk meg a tanácsaikat, bár a legtöbbször azért igen. De néha nem értünk vele egyet, néha jó a magunk útját, a magunk kárán tanulva. És néha sok az ötletből: mert ha kész vagyunk egy munkával, jönnek az újabb és újabb ötlettel és így képtelenek vagyunk pihenni. Sajnos a sokszor napi 12-14 óra munka és mellékállások mellett hétközben nincs időnk kikapcsolódni, csak aludni, de néha más is kell. Kb. egy éve ez lesz az első, itthon töltött hétvége, amikor kikötötük, nem csinálunk semmit. Szó volt róla, hogy festjük a házat kívülről, de lemondtuk, mert nincs rá pénzünk sem. (A fizetésünk mélyrepülésben van éppen.) De még kétszer megkérdezték, hogy akkor festünk, ugye? Felajánlotta apám, hogy jön vakolatot javítani, nekünk nem kell csinálni. De hogy néz ki, hogy ő dolgozunk, mi meg bent olvasunk?
A pénz pedig nehéz ügy. Sokat, rengeteget segítettek a házépítésnél, szeretném, ha most már magukra költenének. De erre ők azt mondták, segíteni szeretnének. Ha gyerekünk lesz, segíthetnek. :)
Ez is nehéz ügy. Apám háromszor elmondta, hogy közel 60 évesek, és úgy érzik, elveszítik a lányukat, a fiukat, nem lesz unokájuk sem a bátyámtól, sem tőlem. Mindezt az után, hogy előtte átbeszéltük az örökbefogadást. Elmondtam, hogy nekem nagyon fáj, hogy ők soha nem kérdeznek erről. Azt mondták, azért nem, mert mi többször kijelentettük, ne szóljanak bele az életünkbe. (Azt mondtuk, hogy vannak dolgok, amiben nekünk kell döntenünk, de kíváncsiak vagyunk a véleményükre, illetve, hogy engedják meg, hogy 30 évesen magam válasszam meg az orvosomat). Nem értik, miért nem megyünk vizsgálatokra. Vegyek ki fél év fizetés nélküli szabit, ők segítenek anyagilag és nincs más dolgom, csak pihenni és vizsgálatokra járni. (Megőrülnék a tudattól, hogy nincs más dolgom, csak gyereket, unokát gyártani.) Meg hogy mi csak azért vágtunk bele az örökbefogadásba, mert bebeszéltük magunknak, hogy nem lehet vér szerinti gyerekünk és nyugtatgatjuk egymást, miközben mindketten vér szerintit akarunk, csak nem merjük bevallani a másiknak. Erre elmondtam, hogy gondolnák, ha szemernyi kételyünk lenne, nem vágnánk bele a vizsgálatokba, nem tennénk meg mindent a vér szerinti gyerekért? És hogy ha ők elmondják a barátaiknak, orvos kollégáiknak, hogy mi nem is mentünk vizsgálatra, csak úgy beleugrottunk az örökbefogadásba, azok nagyot néznek majd, ahogy gondolják, a barátaink is. (Ez igaz, de nem érdekel.) Igyekeztem elmondani, hogy mi ezt szeretnénk és ez nekünk nem ,,ha nincsen ló, jó a szamár is" szituáció. Az egyik legfájóbb rész az volt, hogy minden örökbefogadott gyerek zsákbamacska. Anya kifejtette: a kolléganője is örökbefogadott egy gyereket, akit imádott, de a gyerek a génjeinek köszönhetően börtöntöltelék lett. Apám ismerettségi körében pedig ott a gyerek, aki öngyilkos lett, amikor 18 évesen megtudta, hogy örökbefogadott. (Miért akkor mondták el neki?) És hogy ez nem olyan rózsaszín, mint a filmekben, a gyerek nem lesz hálás, mert örökbefogadtuk, sőt gyűlölni fog minket. (Nem várok hálát, és nem hiszem, hogy meggyűlöl, de erről sokat és őszintén beszéltek a tanfolyamon.) Szerintük egy gyereket is vakmerőség örökbefogadni, de egy nagyobbat, még nagyobb őrültség, kettőt pedig ép eszű ember nem vállal.
A beszélgetés végén hozzátették, úgy érzik, R. nem szereti őket, ami hülyeség, de ezt hogy bizonyítsam be. Szóval kiöntöttük egymásnak a lelkünket. Nagyon felkavart (ezért sem írtam erről eddig), de jót is tett, mert megbeszéltünk dolgokat, tisztáztunk félreértéseket. Azóta jó a viszony, bár örülnék, ha nemcsak akkor hoznák fel a kellemetlen témákat, amikor R. nincs ott, mert ilyenkor mindig attól félek, ha kettesben, hármasban maradunk, azonnal ezek jönnek elő, ami nem túl kellemes.
Arra azért kíváncsi lennék, ők hogyan élték meg, írnák le ezt a beszélgetést, biztosan máshogyan látták, érezték, mint én. Sajnos a régi sérelmek felhánytorgatásából ez derült ki.
Tudom, hogy szeretni fogják az unokáikat, csak olyan nehéz lélekben eljutni velük idáig. :(((
