Babát vár a barátnőm. :) Vagyis a gyógyszer és az orvos (ami egy és ugyanaz) jó. Igaz, nálam nem vált be. Kezdem magam megint zsákutcában érezni. Endokrinológiailag gyógyultnak nyilvánítottak, de a pecsételgetésem továbbra is van. Sőt, csak az van megint. Ismét két hét durva és kevésbé durva pecsételgetés után kezdek menstruálni, olyen erős görcsökkel, mint kamaszkoromban. Ennek soha nem lesz vége? Tudom, ha elmegyek nőgyógyászhoz, széttárja csak a kezét, az endokrinológus szerint nem kell emelni az adagot. R. szerint megoldás lehet egy nőgyógyász-endokrinológus, de attól tartok, hetente kellene Pestre, Debrecenbe vagy éppen Miskolcra rohangálnom, attól függően melyik orvost választanám és azt nem biztos, hogy szeretném. Megint defektesnek érzem magam. Már nem a meddőség miatt, ahhoz volt időm hozzászokni négy év alatt, hanem az állandó pecsételgetés miatt, mert nem érzem magam nőnek, csak valami nőfélének. Kicsit olyan ez, mintha levették volna a mellemet, csak kívülről jobban titkolható, nem üvölt messziről. Igaz, ma már a műmellek is lástzólag olyanok, mint az igaziak.
Tegnap kicsit megzuhantam attól, hogy nem léptünk semmit előre a sorban három hónap alatt, sőt talán egyet sikerült visszalépni, bár ezt szerintem csak elszámolták. Valószínűleg évente kétszer ül össze a bizottság, ami örökbeadhatónak nyilvánítja azokat a gyereketet, akikkel nem tartják a kapcsolatot, és ez még nem történt meg. De azért rossz érzés volt ezt olvasni. Eddig mindig azt mondtam, az idő nekünk dolgozik, most, pesszimista hangulatomban azt, hogy nekünk is, meg ellenünk is, mert egyre idősebbek leszünk, ahogy telik az idő. Hmm, lassan már nincs olyan korunkbeli barátunk, akinek nincs gyereke. Illetve még van egy kolléganő, de ő nem is akar egyelőre. Fiatalabbak közül is csak egy van, aki tegnap azt mondta, hogy ő szerinte soha nem fog szülni, legfeljebb csak a párja. Nagyon rossz volt ezt hallani, már csak azért is, mert az egyik barátunk azt mondta egy másik barátunknak, hogy ő úgy érzi, neki soha nem lesz gyereke, majd pár héttel később meghalt. Nem volt beteg, nem azért érezte meg. Ezt most másodszor szörnyű volt hallani.
Sokat gondolkodtam az este, hogy ha lesz gyerekünk, az mennyire természetes lesz? Már csak azért is, mert szinte mindenkinél azt láttam, akik nagyon várták, szerették volna a babát, hogy mindig van panaszuk. Míg terhesek, hol itt fáj, hol ott nyom, hol ez a baj, hol az a baj, amikor megvan a gyerek, nem alhatnak éjszaka, hasfájós a baba, éjszaka sír, nappal alszik, de akkor az anyuka nem tud aludni. Vajon ennyire elfelejtik, hogy mennyi mindent megadtak volna, hogy gyerekekük legyen, hogy mielőtt teherbe estek volna, boldogan vállalták volna ezeket a gondokat is, vagy csak azért jönnek ezek a panaszok, hogy engem megnyugtassanak, örüljek, hogy nem vagyok terhes, nincs még gyerekem? De az is lehet, hogy annyira természetes már, hogy van, hogy nem tudnak annyira örülni már neki, mint előzőleg gondolták. Nem tudom. Lehet, hogy bennem van fokozott várakozás.
Megfigyeltem, a kisgyerekes szülőkkel sajnos mindig sokat lazul a kapcsolatom. Nem tudom pontosan, miért. Nem haragszom rájuk, mert gyerekük van, nem is irigykedem, mégis átalakul, más lesz a viszonyunk. Talán azért, mert más lesz a beosztásuk, náluk már a baba etetése, altatása, fürdetése, nálunk a munka határozza meg a napirendet, amit nem a legegyszerűbb összehangolni. Ez később vajon változni fog?
Gondolkodunk az alapítványon. R-nek vannak kételyei, hogy mi van, ha az örökbeadó szülő megkeres minket, én is hezitálok, de közben az van bennem, ez is egy lehetőség, miért hagyjuk ki, veszíteni, nem lehet vele. De mi van, ha nem is válaszolnak? Az interneten sok ilyen véleményt olvastam. Akkor megint csalódunk, csalódok. Azt hiszem, most feketén látom a világot. Itt az ideje, hogy felviduljak.
