Mostanában sokat olvasok fórumokat, ahol örökbefogadással foglalkoznak. Egyrészt jó tisztában lenni a nehézségekkel, buktatókkal, másrészt látom, hogy más is ugyanolyan kétségektől szenved, mint én. A legnehezebb a várakozás, az, hogy nem tudom mikor érkezik a telefon. Hiszek az októberben, bár hogy megvédjem saját magam a csalódástól, kezdem magamba plántálni, hogy ha tavasz lesz belőle, az sem baj. Csak tudnám, hogy jött az október? Attól félek, a karácsony miatt, de nem vagyok benne biztos.
Néha kifejezetten örülök, hogy kettesben vagyunk, hiszen így szervezés nélkül, hirtelen ötlettől vezérelve is elmehetünk moziba, meghívhatjuk a barátainkat, bármikor mehetünk kutyát sétáltatni, addig alszunk, amíg jólesik, meg amíg fel nem kell kelni a munka miatt, stb. Néha meg nehéz, főleg, ha kisgyerekes családok közelében vagyok.
Most, hogy a barátnőm babát vár, kezdek rájönni arra, hogy a dolgok nem is annyira rózsaszínek a terhességnél, mint gondolnám. Én például azt hittem, fanfárok szólnak, amikor kijön, hogy két csíkos a teszt, a szülők, nagyszülők a nyakunkba ugranak, ha bejelentjük a nagy hírt, de mint már többedik ismerősnél, barátnál kiderült, nem feltétlenül. A névválasztást azért kicsit sajnálom, hogy kihagyjuk majd. Én kicsit aggódom emiatt, de R. mindig azt mondja, ez lényegtelen, majd becézzük, ha nem tetszik. Végül is a kutyánál is megszoktuk a Samantát, annak ellenére, hogy magunk ezt soha nem választottuk volna.
Azt hiszem, most hallottam az első, azonnali, szívből jövő örvendezést, amikor elmondtam a barátnőmnek az örökbefogadási szándékunkat. Elmondhatatlanul jólesett. Továbbra sem szívesen mesélek erről barátoknak, ismerősöknek, mert az az egy-két ember, aki tudott arról, hogy gondolkodunk az örökbefogadáson, mind azt mondja, hogy jó, jó, a ti dötésetek, de... És a de hosszú: mi van, ha bűnöző lesz, mi van, ha utálni fog minket, én ismerek egy örökbefogadott gyereket, aki nagyon hülye vagy az ismerősöm ismerősének az ismerőse fogadott örökbe és már nagyon megbánta, stb. Szóval lehet, hogy indokolatlanul, de félek ettől. És a pletykáktól is, mert mindig elferdül az információ, mire az egyik embertől a másikig jut és olyan hülyeségek rakódnak rá, hogy az hihetetlen. R-rel már jó ideje éltünk együtt, amikor azt hallottuk vissza rokonoktól, ismerősöktől, hogy apámék mennyire utálták, mert nős volt. Pedig a szüleim soha nem utálták, ő volt az első olyan pasi, akit kezdettől fogva szerettek, sőt, az egyetlen, akinek szinte kapásból felajánlották a tegeződést. Egy barátom sem tegezte a szüleimet. De így jobban hangzott, jobban lehetett rajta csámcsogni.
A fórumhoz visszatérve: az, hogy valakit felhívnak, hogy van egy gyerek, nem azt jelenti, hogy van is. Egy fórumozót is hívták, aztán kiderült, csak második a sorban és valószínáleg nem őt választják. Vagyis nem szabad magunkat beleélni a dologba, csak ha már ott tartunk, hogy fényképet mutatnak a babáról.
Lejárt a jogosítványom, így el kellett mennem a háziorvoshoz. Másfél órát késett, de kivártam, vittem könyvet, így nem unatkoztam. Megint megkérdezte, hogy mikor gyártunk már unokát apáméknak. Nem tudom, hogy nem emlékezett a múltkorira vagy csak úgy tett, mint aki nem emlékszik. Mindegy. A lényeg, hogy nem kellett fizetnem. Ez neki ciki, mert így helyettem fizetheti be a TB-nek a 6300 forintot, de nem erősködtem sokat, hogy de, de én fizetni akarok. Viszont új szemüveget kell csináltatnom, mert elég gyatrán olvastam le a táblát. Lehet, hogy csak lencsét cseréltetek, mert szeretem a mostani keretet. Viszont a napszemüvegembe nem ártana egy normális dioptriás lencse, mert a mostani 3 éves, azóta sajnos romlott a szemem.
