Így, utólag meglep és kicsit bosszant is, hogy elhittem, történhetnek csodák. Mint pénteken kiderült, csodák pedig nincsenek. A 23. napon kezdtem el pecsételgetni és hiába vártam, nem jött meg a menstruációm. Eleinte nem vettem komolyan, aztán kezdtem gyanakodni, főleg, hogy állandóan feszült, fájt a mellem, hányingerem volt (van) és olyan szagokat érzek, éreztem, amit senki más, hogy esetleg terhes vagyok. De mivel múltkor megfogadtam, hogy legközelebb csak akkor csinálok tesztet, ha tuti, hogy terhes vagyok, nem csinálok magamból bohócot, így vártam és vártam. Végül a 35. nap estéjén csináltam a tesztet, 9-10 nappal azután, hogy meg kellett volna jönnie. Negatív lett. A hányingerem, mellfájásom és szagérzékenységem maradt és ehhez jött még a csalódottság, elkeseredettség, düh, szomorúság még. Pénteken este még tartottam magam, nem éreztem tragédiának, ami történt, ez főleg R-nek volt köszönhető, aki dédelgetett, vígasztalt és megbeszéltük, nekünk nem ez az út van szánva, de még jó is, hogy nem szenvedem végig a 9 hónapot. S tényleg örültem is, főleg mivel múltkor egy blogban elolvastam egy majdnem két napos vajúdás rémisztő történetét. Szombat délután aztán végleg eltört a mécses, amikor nem tudtuk megoldani az ereszcsatorna meghosszabbítását, hogy ne folyjon a ház alá az esővíz. Úgy gondoltam, ha ezt nem tudom kitalálni, akkor hogy lehetnék én arra méltó, hogy kihordjak egy gyereket, hogy lehetnék én anya, akár vér-, akár szív szerinti gyerek anyja. Úgy éreztem, hogy így nem is érdemes élni, hogy mindenkinek egyszerűbb lenne, ha itt és most befejezném. Így utólag tudom, hogy sok hülyeséget beszéltem, vágtam R. fejéhez, aki egy ideig szép szóval, aztán határozottabban próbált észhez téríteni, mire felfogtam, hogy hülye vagyok. Az volt a baj, hogy abban a 9-10 napban annyira nem akartam elhinni, hogy terhes lehetek, hogy egy idő után átcsaptam abba, hogy miért ne. Ráadásul jött a szülők születésnapja, a házassági ébfordulónk, eljátszottam a gondolattal, milyen lenne mintegy ajándékként bejelenteni, hogy babát várunk. Hát ez nem jött össze. Persze R-rel beszélgettünk arról, mi lenne, ha... Azt mindketten határozottan tudtuk, hogy így is szeretnénk gyereket örökbefogadni, ha nem is kettőt, egyet mindenképpen. Erre mondta R. utólag, hogy lehet, nekünk az van megírva, hogy egy testvérpár szülei legyünk, ezért is nem esek teherbe, hiszen nem akarunk három gyereket. És azt is elmondtam, hogy az a csábító a terhességben, hogy tudom, hogy 9 hónap múlva szülők leszünk és nem azt, hogy majd egyszer, ha jön egy telefon vagy levél, de hogy pontosan mikor, fogalmunk sincs. Ez a várakozás a legrosszabb. De persze nem volt ez állandó téma közöttünk. A legjobban az fájt, hogy elhittem, hogy vannak még csodák, hogy csak úgy, egy szeretkezésnek köszönhetően családunk lehet. Nem a vér szerintiségnek örültem, hanem annak, hogy tudom, hogy mikor lesz gyerekünk. Igaz, arra nagyon figyeltem, hogy ne számoljam ki addig, amíg nem zebra a teszt, hogy mikor szülnék. Jól tettem.
Közben megünnepeltük a szüleim születésnapját. Hazajött néhány órára a bátyám és a barátnője is. Apár arról faggatta D-t, hogy nehéz-e elszakadni a gyerekektől, akiket gondoz. D. azt mondta, van, ahol sikertörténet, ha visszakerül a gyerek a családba, van, ahol nem az. Évente 25-30 gyerek érkezik hozzájuk és ugyanennyi kerül el, mert a családjához, nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadókhoz kerül. Hogy ki kezdte a témát, nem tudom. De az tény, jó , hogy apám érdeklődött. Érezhetően aggasztja a gyerekek háttere, az, hogy veszélyeztetett családból származik, de el kell fogadni, hogy ezek a kicsik sajnos nem rózsaszín világban élnek addig, amíg a végleges családjukhoz nem kerülnek. És az is tény, hogy általában nem három diplomás, négy nyelvet beszélő szülők gyerekeiről van szó. De nem baj. Ahogy R. mondta, mindenki tehetséges valamiben és nekünk az a dolgunk, hogy kibontakoztassuk a tehetségét. Ha asztalos vagy festő-mázoló lesz a fiunk vagy cukrász a lányunk és boldog, akkor jó munkát végeztünk. A lényeg, hogy legyen boldog.
Az index fórumon most kialakult egy kis beszélgetés aról, hogy mennyire csodabogarak az örökbefogadott gyerekek vagy éppen mennyire nem azok. Az biztos, hogy nekem csodásak lesznek, csak érkezzen vagy érkezzenek már haza a csemetéink. Bár tény, igyekszem nagyon élvezni az életet egyelőre nélkülük, hiszen most sok mindent megtehetünk, ami velük már komoly szervezést igényel majd. Bármikor elmehetünk sétálni, moziba, bevásárolni, bulizni, később ezeknek egy részéhez nagyszülők, barátok segítsége kell majd. Nagyon hálás vagyok R-nek, hogy tartja bennem a lelket és elvisel egy olyan hisztit, mint pl. tegnap volt, amikor minden annyira, de annyira kilátástalannak tűnt. Most már minden oké, meggyászoltam, hogy ilyen csodák márpedig nincsenek, tenni kell értük. Milyen, jó, hogy egy éve elindítottuk az örökbefogadást! Így tudjuk, hogy előbb vagy utóbb eljön a mi időnk. Remélem azért nem hét év múlva, amit R. pénteken egy sztár kapcsán emlegetett. (Valaki azért fogadott örökbe külföldről, mert szerinte nálunk ez hét év.)
Ugyancsak az index fórumon volt egy érdekes beszélgetés arról, hogy a gyerekek hogy fogadják el, hogy örökbefogadottak. Egy szülő mesélte, hogy az ikerlányai 2,5 évesek voltak, amikor hozzájuk kerültek és 3 évesen kérdezték, hogy ugye ők is az anyukájuk hasában voltak. Mire ,,Horadi" mondta, hogy nem, ők egy másik néni pocakjában voltak, de ők nagyon szeretik őket, csak sírás lett a történet vége, mert a lányok úgy érezték, Horadi azért tagadja meg őket, azért állítja, hogy nem az ő hasában voltak, mert nem szereti őket. És az ember azt hinné, fél év alatt a gyerekek nem felejtik el, hogy teljesen más környezetben éltek addig. A családról anno volt egy cikk a Nők lapjában is, érdekes felfedezés kicsit követni a fórumon az életüket.
