Az örökbefogás karmája
(Forrás: Nők Lapja, 2009. 08. 11.)
Ezoterikus nézetek szerint örökbefogadáskor a vér szerinti szülőnek a lemondást, az örökbefogadónak az elfogadást kell megtanulnia, amelyet a gyermek taníthat meg nekik. Ami összeköti mindhármunkat, az nem más, mint a vesztés karmája. A veszteséget azonban mindannyian másként élik meg. Az örökbeadó úgy, hogy lemond a gyermekről, mert ily módon tapasztalja meg annak az elvesztését, amit ő teremtett meg. Az örökbefogadó azzal, hogy lemond a saját gyermek vállalásáról (általában nem tudatosan teszi, hanem tudattalanul), és helyette inkább más gyermekét neveli fel. A gyermek pedig úgy, hogy elveszíti a vér szerinti szüleit, akik lemondanak róla. Ám örökbefogadás karmája is annyira összetett, mint a családi karma, és nemcsak a vesztés tapasztalható meg általa.
Talán kevesen gondolják, hogy örökbefogadás esetén nem a szülő választ gyermeket, hanem éppen fordítva: a gyermek választja ki a szülőt. Az elhagyott gyermek azzal az örökbe fogadó nővel kerül egy hullámhosszra, aki szellemben és lélekben is hasonlít a szülőanyjához. Vagyis láthatatlan módon „kapcsolódik rá", és üzen, hogy itt vagyok, a tiéd vagyok, engem válassz. Hogy miért? Talán azért, mert a gyermek a családjától örököl egy karmikus feladatot, amelynek a teljesítésében, valamint az egyéni céljai elérésében, az örökbefogadó anya, illetve pár tud segíteni.
Karma kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy gyakran előfordul, a szülőpárt a lélek csak a genetikus háttér miatt választja, de más anyára és apára van szüksége ahhoz, hogy a sorsfeladatát teljesíteni tudja. Például Karcsika igen szegény, sok gyermekes, hátrányos helyzetű családba azért érkezett, hogy „hozzájusson" az ősök zenei tehetségéhez. De a karmikus feladatát úgy tudta teljesíteni, hogy állami gondozásba került, és egy olyan tehetős, értelmiségi család fogadta örökbe, ahol felfigyeltek a gyermek muzikalitására, és támogatták képességei kibontakoztatásában. Az örökbefogadó szülők teljesítették a karmájukat, mert az ő feladatuk az volt, hogy idegen gyermekét a sajátjukként szeressenek, és segítsék, hogy maradandót alkothasson. Ezzel a gyermek nemcsak az egyéni, hanem a vér szerinti és az örökbefogadók családjának karmáját is teljesíthette: a zenei pályán átütő sikereket ért el. De közben az örökbefogadással nemcsak a vesztés karmáját élte át, hanem megtanult egy igen nehéz feladatot, miszerint nem csak a vér szerinti család jelentheti a rokonságot, a támaszt, és felnőttként ő volt az, aki másoknak támogatást nyújtott, és néhány művész életében mecénás lett.
