"... nem attól saját egy gyerek, hogy kinek a
génjeit hordozza, hanem attól, hogy ki neveli
fel." – Ágnes és Zoltán
Ágnes és Zoltán harmincas éveiket élõ fiatalok. Közösen
vezetnek egy virágkertészetet. A beszélgetésben fõként Ágnes
vesz részt. Zoltán ki-be mászkál, felügyelni kell a kint folyó
tevékenységet és oda kell figyelni az emberekre. A munka
szinte minden percüket leköti, mégis tudnak idõt szakítani a
gyerekekre. Mindkettõre.
- Hogy kezdõdött?
Mint minden átlagos házaspár, mi is szerettünk volna
gyerekeket. Nem jöttek... Várakozás, orvosi vizsgálatok sora és
kudarcok tömkelege volt már a hátunk mögött.
Közben találkoztunk örökbefogadókkal és
örökbefogadottakkal is. Még gyermekkoromban elhatároztam,
hogy a saját gyerekeim mellé fogadok örökbe egy kisfiút vagy
egy kislányt.
Amikor rájöttünk, hogy nálunk nem megy minden simán,
felmértük a lehetõségeket. Úgy érzem, sok házaspár itt akad el.
Leragadnak annál, hogy adódott egy probléma, s ezen
keseregnek, rágódnak évtizedekig. Úgy találtam, három út az,
ami nálam szóba jöhet:
1. Minden lehetõséget megragadunk, ha kell, teljesen
eladósodunk, de orvosi segítséggel megpróbáljuk
életre hozni a trónörököst.
2. Beletörõdünk, s ha már a gyerekek kimaradtak az
életembõl, legalább élvezzük azt a bizonyos “luxust”,
amit a gyermektelenség adhat, tehát utazgatunk, s
még többet kedveskedünk egymásnak.
3. Örökbefogadunk gyerekeket.
Az elsõ lehetõséget választottuk elõször, de be kell vallanom,
egy idõ után csömört kaptam az egésztõl. Úgy éreztem, évek
mentek el az életembõl hõmérõzéssel, injekciókkal és
beavatkozásokkal, s már nem azért szeretkeztünk, mert jól esett,
hanem mert akkor volt a peteérés. Egy idõ után feladtam. Sokak
szerint túl hamar, én úgy éreztem, túl késõn. Nálam komoly lelki
terhet jelentett az, hogy tudtam, nagyon sokba kerül mindez, s
közben gyerekek százai vannak intézetben. Mikor errõl más
hölgyekkel is beszélgettem a vizsgálatok elõtt, elég furcsán
néztek rám.
Aztán jelentkeztünk a GYIVI-nél, mint örökbefogadni
szándékozók, s majd másfél évig nem történt semmi...
A testvérem sokat emlegeti azt a délutánt, amikor egy anyák
napján megvallottam neki, hogy én már beletörõdtem a
gyermektelenségbe, s a második változat elõnyeit ecseteltem
neki kb. 1 órán keresztül. Õ - mint három csodás gyerek apja -
csak hallgatott, és próbált megérteni.
Én akkor tényleg beletörõdtem mindenbe. Egyszer csak jött a
telefon, hogy van egy hozzánk való kisfiú, s június 2-án már
haza is hozhattuk Bencét. Olyan jól sikerült mindez, hogy
testvért is szerettünk volna, de ez már egy másik történet.
Gondolom, nem volt könnyû megélni azt, hogy nem
sikerült teherbe esned.
Tudod, ez olyan dolog, mint amikor a nõk azt mondják, hogy
egy idõ után elfelejtik, mennyire fájt a szülés. Akkoriban nagyon
nagy dilemma volt az örökbefogadás. Amikor kiderült, hogy
nálam valami nincs rendben, akkor arra gondoltam, hogy
hogyan vegyem el egy másik embertõl azt a jogot, hogy vér
szerinti gyerekei legyenek. Meg hát minden arról regél, hogy
egy nõ az anyaságban teljesedik be. A köztudatban a
gyermektelen nõk szinte boszorkányok. Sokan negatív módon
beszélnek róluk, pedig senki sem tehet arról, hogy így születik.
Amikor azonban szétnézek az Örökbefogadó Szülõk Klubjában,
jobbnál jobb anyákat látok. Csak csodálni tudom õket. Azt
hiszem, sok vér szerinti szülõ tanulhatna tõlük.
Találkoztál azelõtt is az örökbefogadással, mielõtt
elhatároztátok volna, hogy ti is örökbefogadtok valakit?
Gyerekkoromban volt egy nagyon-nagyon jó barátnõm. Egy
házban laktunk, együtt jártunk 12 évig iskolába, szóval nagyon
közel álltunk egymáshoz, és neki volt egy unokatestvére, aki
örökbefogadott kisfiú volt. A barátnõm mindig mesélt arról, hogy
milyen aranyos a kisfiú, a szülõk mennyire boldogok. Azt a
kisfiút az egész család annyira szerette... Egyfajta pluszt
jelentett a család számára. Mindig azt éreztem, hogy a nagy
családon belül is egy kicsit több szeretetet kap, egy kicsit jobban
odafigyelnek rá, és érdekes, hogy a családban a vér szerinti
gyerekek soha nem voltak rá féltékenyek. Megértették, hogy
neki jár a külön figyelem.
Aztán volt az osztályban egy kislány, aki szintén nagyon jó
barátnõm lett. Másodikos általános iskolások voltunk, amikor
meghalt az édesanyja. Azt a kislányt soha senki nem bántotta az
osztályban. Valahogy úgy éreztük, hogy neki jár az, hogy a
tanárok is egy kicsit több figyelemmel legyenek iránta, és egy
kicsit mi is jobban odafigyeltünk rá.
Késõbb, mikor már a férjemmel együtt Hollandiában voltunk,
találkoztunk egy családdal és láttuk, hogy vannak színesbõrû
gyerekeik is. Azt mondták, miért terheljük a Földet? A nõ
mondta, hogy õ már többet nem szül, van egy vér szerinti
gyereke, és ezeknek a színesbõrû gyerekeknek is joguk van az
élethez. A hazájukban csak meghalnának. Az egyik gyerek etióp
volt, a másik bangladeshi. Hollandiában teljesen természetes
az, hogy a vér szerinti gyermekük mellett egy-két színesbõrû
gyereket örökbefogadnak a családok. Ott egyébként fehér bõrû
gyereket örökbefogadni nagyon nehéz. Ez a család
megkérdezte tõlünk, hogy nem gondoltunk-e az
örökbefogadásra.
Amikor az emberekkel beszélgetek, akkor azt
tapasztalom, hogy az örökbefogadásról alkotott általános
elképzelés még mindig az, ami a Jób lázadása címû -
egyébként gyönyörû - filmben volt látható, azaz hogy valaki
bemegy az örökbe adandó gyerekek közé, rámutat egy
gyerekre, és azt mondja, hogy azt a szõke, kék szemût
elviszem. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy ez
ennyire egyszerû, de az tény, hogy az emberek nagyon
keveset tudnak az örökbefogadásról, arról, hogy mi is ez
valójában, mi mindennek meg kell felelni egy örökbefogadó
szülõnek, mikor adható örökbe egy gyerek stb. Ti az
örökbefogadás elõtt mit tudtatok ezekrõl a dolgokról?
Zoltán: Semmit. Egyszer ugyan kimentünk a
csecsemõotthonba, mert gombák nõttek ki, és nekem, mint
szakembernek, ki kellett mennem, megnézni, hogy nem
károsak-e ezek a gyerekekre. Ott már nagyobb gyerekek voltak,
és azt láttam, hogy 2-3 méteres, drótból font kerítések között -
mint a lakótelepeken a focipályák, csak ez teljesen zárt volt -
voltak a gyerekek, külön kuckókban. Az egyikben volt gyerek, a
másikban nem. Nagyon megdöbbentõ élmény volt. Nem éreztem
ugyan börtönszerûnek a helyet, de azt éreztem, hogy a
gyerekek korlátozva vannak, és nem kapják meg azt a
szabadságot, ami születésüktõl fogva járna nekik.
Beavattátok a szûk környezetet - rokonokat, barátokat -
az örökbefogadási tervetekbe?
Nem nagyon beszéltünk a tervünkrõl a környezetünknek.
Nem is tudom, miért nem. Hirtelen elhatározás volt. Egyszer a
klinikáról jöttünk hazafelé egy nagy csalódás után, ekkor
határoztam el, hogy ezt a részét befejezem az életemnek. Ez
egy "hirtelen felindulásból elkövetett" örökbefogadás volt. Akkor
betelefonáltunk felvilágosításért arról, hogy hogyan megy ez az
egész, bementünk a pszichológushoz, akinek a társaságában
egyébként remekül éreztem magam.
Nem zavart benneteket, hogy olyan kérdésekre kell
válaszolnotok, amelyek a legintimebb családi életeteket
érinti?
Zoltán: Teljesen természetesnek éreztünk minden kérdést,
hisz nyilvánvaló volt, hogy felelõsséggel kell gondoskodniuk
azokról a csecsemõkrõl, akiket kiadnak valakinek.
Honnan tudtátok, hogy pont a GYIVI-hez kell fordulnotok?
Ágnes: A csecsemõotthont hívtuk fel elõször, és ott mondták,
hogy a GYIVI-be kell mennünk. Ott aztán minden nagyon
természetesen ment. Behívtak, leültettek, több emberrel
beszélgettünk, aztán megbeszéltünk egy újabb idõpontot, akkor
azt mondták, hogy kb. fél napot kellene ott töltenünk, de mi két
óra alatt végeztünk.
Miket kérdeztek a beszélgetés során?
Szerintem csupa olyan dolgot, amit tudniuk kell ahhoz, hogy
milyen embernek adnak örökbe gyereket. Arról kérdeztek, hogy
mennyire értünk egyet egymással az örökbefogadást illetõen,
milyen gyermeket képzeltünk el, mert van aki fél a cigány vagy
beteg gyerektõl, meg ilyesmit. Elõször persze én is úgy voltam,
mint a legtöbb szülõ. Nem értettem, minek kell minket ennyire
ellenõrizni, végül is mindenkinek lehet saját gyereke, de a
pszichológusnõnek volt egy mondata, amivel teljesen
meggyõzött. Azt mondta, hogy õk felelõsséggel tartoznak
ezekért a gyerekekért, és õk nem nekünk keresnek gyereket,
hanem a gyerekeknek keresnek szülõt. Engem ez teljesen
meggyõzött.
Nagyon odafigyeltek a kiválasztásra. Bence például kiköpött
olyan, mint én vagyok. Ez az egyetlen elõnye volt annak, hogy
Bence 6-7 hónapot a csecsemõotthonban töltött. Így kiderültek
róla olyan dolgok, mint például az, hogy mozgékonyabb, mint
többi.
Mi történt azután a második beszélgetés után?
Egyszer csak meglátogatott bennünket a gondozónõ. Március
volt, mi a munka teljében voltunk. Óriási volt aznap a forgalom.
Legalább tízen jöttek virágért. Én éppen hátul palántáztam, út
még nem volt az utcában sem, csupa dagonya volt minden.
Gondolhatod, hogy milyen jól néztünk ki! Amikor a gondozónõ
elment, azt hittük, hogy ide, ebbe a házba sohasem fogunk
gyereket kapni. Amikor megkérdezte, hogy hova fogjuk tenni a
gyereket, akkor gondoltunk elõször arra, hogy ezt még tényleg
nem tisztáztuk. Ráadásul akkor még jövedelmet sem tudtunk
felmutatni, mert még akkor kezdtük a vállalkozást. Amikor
megkérdezte, mibõl fogunk élni, azt mondtuk, hogy az anyám
nyugdíjából, szóval ciki volt az egész helyzet. A mai napig sem
tudom, hogy hogy bízhattak ennyire bennünk. Egyébként, ahogy
az Örökbefogadó Szülõk Klubjában szétnézek, azért egyik szülõ
sem áll éppen az anyagi helyzet tetõpontján.
Ehhez képest nagyon érdekes, hogy sokan azt mondják,
azért nem vállalnak több gyereket, mert ez elsõsorban
anyagi kérdés.
Zoltán: Szerintem, aki ezen gondolkodik, az tényleg ne
vállaljon gyereket.
Persze gyereket vállalni nagyon nehéz. Ez egy 24 órás
szolgálat. Ugyanakkor olyan pluszt ad az embernek! Van miért
felkelned reggel, van miért bosszankodnod, meg örülnöd, szóval
nagyon jó dolog. Tény és való, hogy egyre drágább minden, s
fõleg az élelmiszer és a gyerekcuccok árai emelkedtek nagyon
jelentõsen az utóbbi idõkben. Nagyon sok ember felett pedig ott
lebeg a munkanélküliség veszélye.
Mennyi idõ telt el a második beszélgetés és a gondozónõ
látogatása között?
Ágnes: Körülbelül két hónap. Ezután viszont másfél év telt el
a következõ látogatásig. Mi úgy gondoltuk, megtettük a
magunkét, a bizonytalan után nem járkáltunk, csak késõbb
hallottuk, hogy az örökbefogadást kérõk úgy félévenként be
szoktak jönni, érdeklõdni.
Hogy telt a várakozási idõ?
Azt hallottuk, hogy ez a folyamat lehet 3-4, de akár 5-6 év is,
így nem izgultunk. Akkor még aránylag fiatalok voltunk, én 27
vagy 28 éves voltam, az új vállalkozásunk pedig szellemileg és
fizikailag is lekötött bennünket. A jelen feladataira
összpontosítottunk. Persze ez egészen más 28 évesen, mint 38
évesen.
Valóban szükség van erre a hosszú várakozási idõre az
örökbefogadás elõtt?
Én azt hiszem, hogy azért legalább egy éves várakozási idõ
kell ahhoz, hogy letisztuljanak az örökbefogadásra várók
gondolatai.
Kaptatok valamilyen visszajelzést a gondozónõ
látogatásáról?
Nem, semmit. Aztán a másfél év elteltével a gondozónõ kijött,
és megkérdezte, hogy fenntartjuk-e még az örökbefogadás iránti
igényünket. Megkérdezte, mi lenne, ha most jönne egy gyerek.
Azt mondtuk, majd ha jön, eldöntjük, most még nem tudjuk
pontosan, és akkor 1-2 hét múlva telefonált, hogy mehetünk
megnézni. Ez sem volt könnyû, mert akkor éppen a ballagások
idõszaka volt, és a férjem állandóan Pestre járt, hordta a
virágokat, gyakorlatilag akkor arattuk le az egy évi fizetésünket.
Így aztán mondtuk, hogy nekünk nem aktuális az idõpont, egy
kicsit még várjunk, majd egy hét múlva alkalmasabb lesz az idõ.
Biztosan furcsállották a dolgot, de nem mondták. Amikor egy hét
múlva elmentünk, akkor végre találkozhattunk Bencével. Elõször
elmondtak róla mindent, amit lehetett, aztán megmutatták
videón, és utána megnéztük személyesen.
Milyen érzés volt?
Amikor videón megláttam, elbõgtem magam. Rettenetesen
nézett ki. Akkor 7 hónapos volt, és csak az vigasztalt, hogy
mellette volt egy gyerek, aki még nyamvadtabban nézett ki.
Késõbb aztán meghízott, kikerekedett, de az elsõ két nap lázas
volt. Akkor szinte végigaludta mind a két napot - ezt egyébként
Dávid, a második örökbefogadott gyerekünk is így csinálta,
amikor hazahoztuk. Nem sírt, csak aludt.
Aztán jöttek a dolgos hétköznapok. Nehéz volt átállnom arra,
hogy most már itthon kell lennem. Nehéz volt átállni arra, hogy
egy pici baba megváltoztatja az ember életét.
Nagyon hirtelen jött a változás?
Nagyon. Képzeld el, hogy más ember 9 hónapig készül arra,
hogy gyereke legyen, nekünk pedig egy héttel a gyermek
érkezése elõtt szóltak. Éreztük a kockázatot is, hogy mi lesz, ha
nem sikerül. Dáviddal már sokkal jobb volt. Bár ahogy érte
megharcoltunk, azt hiszem, gyerekért még nem harcolt úgy
senki.
Könnyen odaadták Bencét?
Igen, nem volt semmi probléma. Egy hét ismerkedés után
hazavihettük. Nagyon aranyosak voltak a babaotthonban.
Fel sem merült bennetek olyan gondolat, hogy valaki
esetleg kijön hozzátok és visszaviszi a csecsemõotthonba?
Dehogynem. Sõt, meg kell, hogy mondjam, hogy az
örökbefogadás után a gondozónõ elsõ három látogatását
rettenetesen éltem meg. Úgy éreztem, hogy ellenõriznek, és egy
roppant bizonyítási vágy volt bennem. Mindenképpen be
akartam bizonyítani, hogy jó anya vagyok, és szerintem a nagy
igyekezetemben Bencét rendesen túl is abajgattam. Nagyon
szokatlan volt a dolog. Ha a gyerek egy picit is belázasodott,
teljesen görcsben voltam, 10 percenként méregettem a
hõmérsékletét, hogy lázgörcsöt ne kapjon.
A gondozónõ mikor látogatott meg benneteket elõször
miután Bencét hazavittétek?
Három nap múlva, azután pedig havonta.
Mikor éreztétek elõször, hogy most már tényleg nem
fogják elvinni tõletek Bencét?
Végül is nagyon hosszú idõbe telt, amíg minden papíron is
elintézõdött. Másfél év telt el addig. Bence már két és féléves
volt akkor.
Milyen papírokat kellett intézni?
Nekünk tulajdonképpen semmit. Akik intézték, azok
hívogattak be, például a köztársasági megbízotthoz, aztán a
legvégén még az OTP-hez is kellett menni, mert Bencének volt
egy betétkönyve is, amibe a családi pótlékot gyûjtötték a
számára. Ez az övé, majd felveszi, ha szüksége lesz rá.
Az örökbefogadás után a szomszédok, rokonok, barátok
mit szóltak a dologhoz?
Elõször mindenki a csodájára járt. Ebbõl volt is sértõdés, mert
a gondozónõ mondta, hogy két hónapig a gyerek csak velünk
legyen, és senki ne zaklassa, én pedig ezt szigorúan
betartottam. Ebben persze a szüleink is segítettek. Mondtam a
szomszédoknak, hogy ekkor meg ekkor gyertek ki az utcára,
mert akkor tolom majd a gyereket, késõbb aztán hallottam, hogy
más korántsem csinált ekkora problémát a dologból, és Dávidnál
már én sem problémáztam ennyit. Nagy szerencsém van, mert
két szomszédasszonyom is örökbefogadott gyerek. Ezt persze
csak a mi örökbefogadásunk után tudtuk meg.
Mi a helyzet az óvodában?
Most, hogy Dávid is hozzánk került, Bence dicsekedett a
szülõk elõtt, hogy neki testvére lett, mire a szülõk azt mondták,
az nem lehet, mert nem volt anyukádnak nagy hasa. Akkor
azonban Bence elmagyarázta nekik, hogy dehogynem lehet,
csak a babaotthonból kell hozni, örökbe kell fogadni, és minden
meg van oldva. Sok szülõ megkérdezte, hogy lehet, hogy egy
"saját" gyerek után örökbefogadtunk egyet. Erre aztán
megmondtuk, hogy Bencét is örökbefogadtuk. Azt a döbbenetet!
Aztán az is elmúlt. Ma már csak érdekesség a számukra.
Van egy ismerõsünk, aki imádja a gyerekeket. Õ azt mondta
egyszer, hogy nem tudja elképzelni magáról, hogy "idegen"
gyereket neveljen. Én ilyenkor egy kicsit gonosz leszek, és azt
szoktam mondani, hogy hány hapsi nem tudja, hogy idegen
gyereket nevel!
Az óvónõk kezdettõl fogva tudták, hogy Bence
örökbefogadott, mert úgy írattam be az óvodába. Megmondtam
a vezetõ óvónõnek, hogy szeretném, ha az én gyerekem
szokatóba lenne, meg egy kicsit jobban odafigyelnének rá.
Elõször nem hitték el, hogy erre szükség van, aztán amikor
Bence naponta összehányta magát az óvodában, akkor rájöttek,
hogy igazam volt.
Nem féltetek attól, hogy negatív megkülönböztetésben
lesz része Bencének az óvodában?
Nem. Szerintem inkább kivételeznek az ilyen gyerekekkel.
Bár egyszer azzal jött haza, hogy "Azt mondta az Icuka, hogy
nem is te vagy az anyukám, mert nem a te hasadban voltam".
Én mondtam neki, hogy az a gyerek anyukája, aki felneveli,
gondozza, szereti.
Attól sem féltetek, hogy esetleg csúfolni fogják emiatt a
társai?
Zoltán: Az embert azzal lehet csúfolni, ami egyébként is
bántja.
Ágnes: Én például felvállaltam a gyermektelenségemet, és
így sokkal jobb volt, mert nem sugdolóztak a hátam mögött.
Zoltán: A gyermeket is erõsíteni kell ilyen szempontból, hogy
ez ne jelentsen számára gyenge pontot, mert ha felfedezik, hogy
ez rosszul esik neki, akkor biztosan bántani fogják.
Hogyan erõsítitek a gyerekeket abban, hogy
örökbefogadottnak lenni vállalható és nem feltétlenül rossz
dolog?
Ágnes: Ez sok apró dologból áll. Elõször is megmagyarázzuk
neki, hogy a szülõanyja vele jót tett azzal, hogy örökbe adta.
Persze sokat segít az is, hogy mi is nyíltan felvállaljuk az
örökbefogadást. Ebbõl látja, hogy õ is felvállalhatja. Egyébként
is, manapság, amikor annyi a válás, és egy-egy gyereknek van
három anyukája meg öt apukája, ez már nem akkora ügy.
Bence könnyen beilleszkedett a többi gyerek közé?
Nem. Nagyon nehezen. Háromévesen még nem volt
óvodaérett. Az a privát véleményem, hogy az örökbe adott
gyerekeket 4 éves korukig nem volna szabad óvodába adni,
mert érzelmileg legalább egy évvel el vannak maradva. Minél
tovább voltak a babaotthonban, annál inkább el vannak
maradva.
Zoltán: Ráadásul az elmaradottságuk a bentlakással együtt
hatványozottan növekszik. Érzelmi biztonságban, érzelmi
stabilitásban óriási hátránnyal indulnak.
Fel sem merült bennetek, hogy a nevét meg fogjátok
változtatni?
Nem. A pszichológusnõ mondta, hogy az nem lenne
szerencsés. Azt mondta, Bence már hallgat a nevére, a
gondozónõk is így szólítják, és különben is, arra gondoltunk,
hogy legalább ennyi maradjon meg neki, amit a szülõanyjától
kapott. Egyébként is olyan szép neve van. Minek változtassuk
meg?
Sokak számára kritikus kérdést jelent az, hogy hogyan
kell megmondani a gyereknek, hogy örökbefogadott illetve
meg kell-e mondani neki egyáltalán. Számotokra ez jelentett
problémát?
A gyerek ezt úgyis tudja. Ha máshonnan nem, akkor hallja,
ahogy beszélünk róla itthon, az orvosnál, a klubban. Szerintem
minél elõbb tudja meg, annál jobb.
Szerinted Bence mikor tudta ezt felfogni?
Akkor, amikor Dávidot hazahoztuk. Akkor a teljes folyamatot
látta. Addig beszéltünk ugyan róla, de még nem fogta fel
teljesen.
Egyszer - úgy két és fél éves korában - volt egy nagy
dühkitörése. Akkor éppen arról beszéltem neki, hogy "Te nem az
én hasamban voltál, mert általában az anyukák hasában vannak
a kisbabák", mire Bence erõszakoskodni kezdett, hogy de
igenis, õ az én hasamban volt. Máskor azt kérdezte, hogy õ
miért volt a babaotthonban. Megmondtuk, hogy azért, mert akkor
még nem tudták, hogy õ a mi kisfiúnk lesz. Erre azt mondta:
"Miért nem kérdeztek meg engem, én megmondtam volna, hogy
én vagyok Kovács Bence. Miért nem kérdeztek meg engem?"
Tudod, az a helyzet, hogy már szinte én sem hiszem el, hogy
nem a vér szerinti gyermekem. Akkor miért várjam el tõle, hogy
õ megértse?
Aztán "bepótoltuk" a születést. Bence a pólóm alá bújt, és azt
játszottuk, hogy megszületik.
Sokszor kellett így "megszületnie"?
Sokszor. Naponta legalább tízszer, de ez az idõszak már
elmúlt.
Hogyan vélekedtek a vér szerinti anyáról?
Soha nem beszélünk úgy róla, mint anyáról, csak úgy
emlegetjük, mint "a néni, akinek a hasában voltál". Egyébként az
a véleményünk, hogy rendes volt, mert lemondott róla, és így
tudott róla a legjobban gondoskodni. Velünk és a gyerekkel
mindenképpen jót tett. Sokkal rosszabb lett volna, ha esetleg
hazaviszi, de nem eteti vagy nem gondoskodik róla.
Az emberek többsége elég keményen elítéli az ilyen
embereket. Azt mondják, "Milyen anya az ilyen?"
Sajnos, a gyerek elõtt is szokták ezt emlegetni. Szerintem jó
anya, mert ha már a lehetõsége nem adatott meg arra, hogy õ
nevelje, szeresse, legalább lemondott a gyerekrõl, lehetõvé téve
így számunkra, hogy örökbefogadjuk, és ezzel a legjobbat tette
a gyerekével. Nem a kukába dobta, nem egy intézetbe adta
azzal, hogy majd felneveli valaki, hanem lemondott róla.
Zoltán: Sajnos a társadalomban és a TV-n, rádión keresztül is
valamiféle negatív kampány folyik az olyan anya ellen, aki
úgymond "eltaszítja" magától a gyerekét. Elítélik az anyát, aki
ettõl félve inkább a kukába dobja a gyerekét. Pedig van ott férfi
is, aki "megcsinálta" azt a gyereket, és aki az esetek nagy
részében tud is a gyerek megszületésérõl. Tudatosítani kellene,
hogy azok az anyák, akik nem tudnak gondoskodni a
gyerekükrõl, jót tesznek azzal, ha lemondanak róla. Nem kellene
megölni egyetlen babát sem. Senkinek sem kellene gyilkosság
árán megszabadulni tõle. Nagyon jó dolog, hogy már van
inkubátor, ahova név nélkül be lehet tenni a babákat.
Mit tennél, ha a gyerek - felnõvén - meg szeretné látogatni
a vér szerinti szüleit?
Azt mondanám, menjen be a GYIVI-be, beszéljen a
pszichológussal, a jogásszal, és csinálja meg, ha akarja. Ha
akarja, elkísérem, ha akarja, nem.
Félsz attól, hogy egyszer ez bekövetkezik?
Biztos, hogy bekövetkezik. Legalábbis, ha rám hasonlítanak,
akkor igen. A viharos tinédzser kortól, attól keményen félek,
mert az szerintem még egy vér szerinti gyereknél is rettenetesen
kritikus tud lenni. Nagyon féltem a kábítószerektõl, a bûnözéstõl,
attól, hogy valaki elveszi az életét, az egészségét... Nem attól
félek én, hogy õ majd önálló életet akar élni vagy el akar menni.
Ti szeretnétek többet tudni a vér szerinti szülõkrõl?
Az esetlegesen meglévõ örökletes betegségekrõl biztosan.
Egyszer nagyon beteg lett Bence. Majdnem meghalt. Két és fél
éves volt. Elkapott egy bakteriális fertõzést, ami gégeödémát
okoz. Az nagyon kemény küzdelem volt. Bent volt az intenzíven.
Dávidnak dongalába volt, amikor kihoztuk a csecsemõotthonból.
Néha úgy érzem, jobb lenne többet tudni a vér szerinti szülõkrõl,
legalább azért, mert akkor talán nem vádolnám magam bizonyos
dolgok miatt. Máskor persze úgy érzem, hogy így jó, ahogy van.
Ez egy kicsit olyan, mint egy regényt elolvasni vagy filmen látni.
Nagy különbség. Itt a szereplõk megjelenítése az
elképzelésemre van bízva. Ez vagy jobb vagy rosszabb, mint a
valóság...
Van erre valamilyen lehetõség?
Nincs, semmilyen. Pedig jó lenne többet tudni a szülõkrõl.
Persze nem mennék el hozzájuk, mert nem szeretném zavarni
az életüket, de arra például kíváncsi lettem volna, hogy nem
AIDS-es-e a gyerek. Amikor megkérdeztem, akkor tudtam meg,
hogy Magyarországon még mindig nem csinálnak AIDS-tesztet a
gyerekekkel.
Hogyan reagálnak az emberek arra, hogy örökbefogadott
gyerekeitek vannak?
Néha nagyon érdekes helyzetek alakulnak ki. Például akkor,
amikor még nem volt a nevünkön Dávid, megkérdezték, mi a
gyerek anyjának a neve. Ilyenkor visszakérdeztünk: melyik
anyjáé? Akkor nevettek. Én megpróbálom humorosan felfogni a
dolgot.
Mi az, amit szerintetek meg kellene változtatni az
örökbefogadás mai rendszerében?
El kellene érni, hogy a szülészeten, helyben lemondhasson a
mama a gyerekrõl, fogadják el azt hivatalos lemondásnak,
legyen ott egy illetékes a Gyámügytõl, aki ezt hitelesíti.
Zoltán: Nem lenne ezt annyira lehetetlen megoldani. Lenne
minden kórházban egy erre illetékes, akit felhatalmaznak arra,
hogy hivatalosnak minõsítse a szülõ lemondását a gyerekrõl.
Ezzel a vér szerinti anya helyzetét is megkönnyítenék, hiszen az
az anya, aki már lemond a gyermekrõl, nem fogja az idejét azzal
tölteni, hogy újból és újból becaplasson a Gyámhatóságra.
Tehát, aki már eleve azzal a jó szándékkal van, hogy lemond a
gyerekrõl, annak ne nehezítsük még külön a dolgát. Az övét sem
és a babáét sem. Minél tovább húzódik ez a folyamat, annál
késõbb adható örökbe a gyerek.
Ágnes: Egy kézben kellene ezt tartani valahogy. Nem is
értem, miért van az, hogy ennyi intézmény - a Gyámügy, a
GYIVI stb. - intézkedése szükséges ahhoz, hogy egy gyerek
örökbe adható legyen. Sok kórházban igen keveset tudnak errõl
a dologról. Teljesen egyetértek azzal, hogy a GYIVI megnézi,
kinek adják a gyereket, mert ez szerintem sem mindegy, de
valahogy gördülékenyebbé kellene tenni a dolgot.
Ezek szerint szó szerint értelmezhetõ az a mondás,
miszerint "Sok bába közt elvész a gyerek"?
Igen. Például itt van Dávid. Nem vagyok biztos abban, hogy a
dongalába ilyen szépen gyógyult volna egy babaotthonban, ahol
a legnagyobb jószándék ellenére is, nyilván kevesebb figyelmet
kapott volna. Az pedig nagyon fontos az életében, hogy a lába
jó vagy nem.
Köztudott, hogy nagyon sok gyerek van a
csecsemõotthonokban, miközben nagyon sokan várnak
örökbefogadásra. Szerintetek miért?
Zoltán: Sok gyerek azért nem adható örökbe, mert az anya
évenként küld neki egy képeslapot, és ez már
kapcsolattartásnak minõsül. Ilyen a Családjogi Törvény. Én a
másik oldalról közelíteném meg ezt a dolgot. A szülõnek ugyanis
nagyon sok mindenhez joga van a gyerekkel szemben, de
kötelessége is kell, hogy legyen, ráadásul nemcsak annyi, hogy
x hónaponként bemenjen egyszer a gyerekhez vagy küldjön neki
egy képeslapot. Azt kellene nézni, hogy a gyereknek mihez van
joga. Szerintem a törvény rosszul értelmezi a "család" fogalmát.
Az örökbefogadó család valószínûleg sokkal jobban képviselné
a gyerek érdekeit, mint az a család, aki beadja õt a
babaotthonba meg a "gyerekneveldébe", ahonnan majd 16-18
évesen hazaviszi, amikor már nem is lehet rendbehozni a
gyerek lelki sérüléseit. A folyamat legsérülékenyebb
"láncszemét" kellene figyelembe venni elsõsorban, ez pedig a
gyerek. Az õ helyzetét kell megerõsíteni, és erre nem a
csecsemõotthon vagy a nevelõotthon a legalkalmasabb. Ha
valaki képes arra, hogy a gyerekét hosszú ideig otthonban
tartassa, annak a szülõi jogait meg kell szüntetni, és a gyereket
örökbe kell adni. Volna elég jelentkezõ, aki saját gyerekeként
felnevelné. Végül is nem attól saját egy gyerek, hogy kinek a
génjeit hordozza, hanem attól, hogy ki neveli fel. Itt van például
a házasság. A férjnek és a feleségnek genetikailag semmi köze
sincs egymáshoz, és mégis kiválasztják egymást egy életre. Az
egymással eltöltött idõ, a közösen csinált dolgok - ez tartja fent a
kapcsolatot.
Ágnes: Olyan ez, mint a barát és a rokon kérdése. A barátot
választja az ember, a rokon meg csak úgy "odakerül" mellé.
Érezhetõ különbség a két gyerek között?
Zoltán: Nagyon erõsen. Az egyik 7 hónaposan került
hozzánk, a másik 3 hónaposan. Dávidot sokkal jobban itt lehet
hagyni néhány percre, mint például Bencét ennyi idõs korában.
Õ érzelmileg sokkal stabilabb. Ebbõl is látszik, hogy minél
inkább meg kell gyorsítani az örökbefogadás folyamatát. A
gyermek érdeke is ezt kívánja.
Szerintetek más egy örökbefogadott gyerek, mint a
többi?
Igen is meg nem is. Végül is ugyanolyan: pajkos, kedves,
néha szófogadatlan, Sokszor imádnivaló stb. Inkább úgy
fogalmaznék, hogy a helyzet más, mint a természetes
családokban. A gyerek nagyobb odafigyelést igényel, fõleg, ha a
idõsebb korban került a családba. És persze nehéz egy-egy
tulajdonságáról vagy viselkedésérõl eldönteni, hogy mi neveljük
félre, vagy õ ilyen genetikai állománnyal rendelkezik.
Kevés örökbefogadó szülõ fogadhat örökbe két gyereket
is. Mondanátok néhány szót Dávid örökbefogadásáról?
Zoltán: Tulajdonképpen véletlenül jutott a fülünkbe egy
információ. Az egyik ismerõsünk lányának a barátnõje abban a
budapesti kórházban volt medikus, ahová Dávidot légzési és
szívzavarokkal beszállították. Kiderült, hogy dongalába van,
késõbb az is, hogy kettõs veséje van az egyik oldalon. A szülõk
lemondtak róla, és miután az a lány már tudott arról, hogy
Bencét örökbefogadtuk, és jól megvagyunk, szólt nekünk. Mi
elmentünk, megnéztük, és elkezdtük a procedúrát. A gond az
volt, hogy hosszú ideig azt sem tudtuk, mit kell csinálni.
Kezdetben azt mondták, hogy hogy jövünk mi ahhoz, hogy
háromszáz embert megelõzve fogadjuk örökbe Dávidot. Erre
mondtuk, hogy Dávidnak gondjai vannak, és biztosan nem
mindenki akarja örökbefogadni. Akkor aztán elindultunk, az
anyától lemondó nyilatkozatot szereztünk be, ami egyébként
teljesen felesleges lett volna, ha az anya már a kórházban le
tudott volna mondani a gyerekrõl. Aztán Dávid másik kerületben
volt, mint ahol született, az anyja is másik kerülethez tartozott,
akkor végig kellett járni a gyámhatóságokat; ideiglenes
áthelyezõ, idehelyezõ-odahelyezõ nyilatkozatokat kellett kérni.
Erre mind nekem kellett rávennem õket, hogy csinálják meg,
hiszen én nem vagyok eljárásra jogosult személy az ügyben.
Születési anyakönyvi kivonata sem volt a gyereknek, azt is be
kellett szereznünk.
Mennyi idõbe telt mindez?
Az elsõ hónapban teljesen tanácstalanok voltunk, azt sem
tudtuk, merre induljunk. Aztán volt, aki azt hitte, meg akarjuk
vásárolni a gyereket. Erre mondtuk, hogy errõl szó sem lehet,
egy élet nem lehet árucikk. Ha ezt kívánták volna tõlünk, akkor
nem lettünk volna partnerek. Szóval figyelembe véve azt, hogy
egy hetes kora óta ismerjük, nagyon hosszú idõbe telt, amíg
hazahozhattuk. Három és fél hónapos volt akkor, most négy és
fél hónapos.
Mit gondoltok, Magyarországon könnyebb vagy nehezebb
gyermeket örökbefogadni, mint külföldön?
Szerintem könnyebb. El vagyunk kényeztetve szebbnél-szebb
gyerekekkel. Azért Nyugaton, aki örökbefogadott az vagy néger
vagy sárga.
Mi a véleményetek arról, hogy külföldiek Magyarországról
fogadnak örökbe gyerekeket?
Nem egészen értjük a dolgot. Értem, hogy a külföldiek azokat
a gyerekeket fogadhatják örökbe, akik senkinek sem kellenek
itthon, ugyanakkor azonban ott van a rengeteg házaspár, aki
örökbefogadásra vár. Nem bánt bennünket az, hogy a gyerekek
külföldre kerülnek. Ha ez a módja annak, hogy jó családban
nõjenek fel, ám legyen. Minket csak a gyermek érdekei
érdekelnek, mindenfajta nemzeti hovatartozás nélkül. Persze,
nagyon csodálkoznék azon, hogy ha egy idõsebb korában
külföldre kerülõ gyereknek nem lennének személyiségzavarai.
Szükségét érzitek az örökbefogadást követõ
családgondozásnak?
Zoltán: Szerintem jó volt.
Ágnes: Mindamellett az Örökbefogadó Szülõk Klubja sokkal
fontosabb.
Mit üzennétek azoknak, akik gyermeket szeretnének
örökbefogadni?
Azt, hogy ne dilemmázzanak. Ha már akkor mennek el a
GYIVI-be, amikor már nem bírják tovább gyerek nélkül, akkor
nagyon nehezen fogják viselni a várakozás idõszakát. Ha nem
érzik magukat felkészültnek az örökbefogadásra, amikor
értesítik õket, akkor még mindig el lehet halasztani. Meg azt,
hogy hallgassanak a szívükre.
Mire készüljön az, aki gyereket fogad örökbe?
Az általános szülõi feladatok mellett arra, hogy megpróbálják
a környezetükkel elfogadtatni az új helyzetet.
Én eddig szinte alig találkoztam olyan emberekkel, akik ne
elismeréssel vennék tudomásul családunk “történetét”. Amíg
csak sóvárogtam gyerek után, nagyon haragudtam azokra a
szülõkre, akik kimerültségre vagy kialvatlanságra, netán
tehetetlenségre panaszkodtak. Ma már tudom, mirõl beszéltek...
Persze, hogy nehezebb eleinte ezekkel a gyerekekkel, hiszen a
terhesség alatt sem tudtunk kommunikálni, s utána sem, x ideig.
Ezt sokáig tart bepótolni, de meggyõzõdésem, hogy sikerülni
fog.
Nagyon kellemes érzés, hogy az ember kiteljesedhet a
gyerekeiben. És ott van ezer jó dolog. Újra lehet menni focizni,
korizni... Felnõttként az apuciknak “ciki” leállni gombfocizni, na
de a gyerekkel, az egészen más... Jó mesét olvasni, rajzfilmet
nézni, társasozni, s néha négyen ébredni a franciaágyban.
Amikor beteg voltam, a nagyfiam hozta a teát, a lázmérõt és
szórakoztatott. Talán késõbb is lesz, aki ránknyissa az ajtót. És
nagyon remélem, öreg korunkra is sok dolgunk lesz, mert a
fiatalok majd ránkbízzák az unokáikat.
