adopt

"... itt falun nem tudok senkit, akinek
örökbefogadott gyereke lenne." – Ibolya és
István
Ibolya és István egy kis lélekszámú faluban élnek. István épp
egy barátjának segített a szomszéd faluban, ezért csak késõbb
kapcsolódott be a beszélgetésünkbe. Egy kis településen az
örökbefogadás nemcsak a család ügye, az egész falu
foglalkozik az eseménnyel. Ki így, ki úgy viszonyul hozzá.
Néhányan biztosan örülnek neki. Köztük az örökbefogadott
kislány, Karola is.
Mesélnél magatokról valamit?
Egyszerû család vagyunk. Én dajka vagyok egy óvodában, a
férjem 50 %-os rokkant nyugdíjas. A cukorbetegsége és az
ízületei miatt rokkantságizták le. '90-ben építkeztünk, akkor sok
idegességet megettünk. Akkor kapott egy fekélyt, ami visszajött.
Közben rájöttünk, hogy nem lehet családunk. Ez nagyon nagy
bánatunk volt, mert lehetett volna. Volt három terhességem, de
nem tudtam kihordani. Mire aztán meggondoltuk magunkat, már
mindenünk megvolt, csak az nem, ami kellett: a gyerek. Akkorra
már kicsit kiöregedtünk. Az egészségünk és a türelmünk is
kevesebb lett. Emiatt néha kicsit nehéz. A rokkantsági nyugdíj
nagyon kevés. Én is beteg lettem a szívemmel, így a pénzünk
most még kevesebb.
Annakidején OTP-t vettünk fel, és sajnos, még nagyon sok
fizetnivalónk van. Eddig még szinte csak a kamatot fizettük.
Télen kicsit még nehezebb, mert a gázszámla, ez-az még rátesz
egy lapáttal, de igyekszünk megvenni mindent, amire a
kislánynak meg nekünk szükségünk van. Közben én is kórházba
kerültem, az orvosok is sokba' vannak - tudod, ebben a mai
világban úgy van, hogy muszáj adni. Egy ilyen hosszú táppénz
után sem szívesen veszik vissza az embert a munkahelyére.
Megkérdezték, hogy nem akarom-e magam leszázalékoltatni, de
ha én is le lennék százalékolva, akkor végképp nem tudnánk
kijönni a pénzbõl. Ezzel a szívkoszorúér-szûkülettel együtt kell
élni. Anyukám is szívbetegségben halt meg. Én is ettõl félek.
Nem tudom, mi lenne a gyerekkel nélkülem. Annyira hozzám
nõtt, hogy nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne.
Látom, azért a nehéz anyagi helyzetetek ellenére Karola
nem szûkölködik játékokban.
Igyekszünk neki megadni mindent, amit lehet. Sokszor
haragszom is a férjemre, mert minden nap kinder tojást vesz
neki. Mondtam neki, hogy nem fog mindig jutni rá, és ha most
megszokja, hogy mindent megkap, amit kigondol, az szerintem
nem minden esetben jó. Ha nagyobb lesz, akkor lehet, hogy
követelõzõ lesz, és nem fogja megérteni, hogy nincs mindig az,
amit szeretne.
Emlékszel, hogy melyikõtök ötlete volt az
örökbefogadás?
Én már régen akartam gyereket örökbefogadni, még 30 éves
korom körül, de akkor a férjem még azon a véleményen volt,
hogy aki megszülte a gyereket, az nevelje föl. Aztán, ahogy
nyugdíjasként itthon maradt, egyre jobban unatkozott, és rájött,
hogy tényleg hiányzik egy gyerek. Akkor én már ahhoz idõsnek
éreztem magam, hogy gyereket neveljek, meg engem
kárpótoltak is az óvodában lévõ gyerekek. Akkor már a férjem
akarta jobban. Én azt mondtam, hogy így, 43 évesen az ember
már inkább nagymamaszerepre vágyik, mint anyaszerepre.
Az elhatározástól a tényleges örökbefogadásig sokat
kellett várnotok?
Majdnem három évet vártunk rá. Az az idõszak nagyon
megviselt, amikor jártunk hozzá, mert olyan kis szerencsétlen
volt. Nagyon el volt maradva. Kis kopasz volt, vékony -
gondolhatod: két évesen volt nyolc kiló. Nem tudott beszélni
sem. Annyira el voltam keseredve, hogy mi lesz majd vele.
Majdnem három éves volt, amikor még mindig pelenkázni kellett.
Aztán szinte egy hónap alatt lett szobatiszta.
Honnan tudtátok, hogy hova kell fordulni, ha örökbe
akartok fogadni valakit?
Volt egy ismerõsünk. Az asszonyka cukorbeteg volt, és a
férjem összetalálkozott vele a diabetes-gondozóban. Az a hölgy
is idõsebb volt, bár nem volt olyan idõs, mint mi. Ott,
beszélgetés közben jött fel a téma, hogy van-e családunk, és
akkor mondta, hogy az õ gyereke is örökbefogadott, neki sem
volt családja. A férjem ettõl az asszonykától érdeklõdte meg,
hogy hova kell menni, ha mi is örökbe szeretnénk fogadni egy
gyereket. Akkor kimentünk a csecsemõotthonhoz. Onnan
elküldtek bennünket a GYIVI-hez, és akkor nyújtottuk be az
igényünket. Ez kb. ’92 tavaszán volt. Ott mondták, hogy nagyon
sokat kell majd várni. Aztán vártunk is, majdnem három évet.
Hogy telt ez a várakozási idõszak?
Nagyon hosszú volt. Már nem is bíztunk benne, mert
mondták, hogy 40 év fölött már elég nehéz gyereket kapni.
Kérdezték, miért vártunk ilyen sokáig. Mondtuk, hogy
reménykedtünk, hátha nekünk is lesz, de nem lett. Én ugyan két
gyereket szerettem volna, egy fiút meg egy lányt. Mindig ikreket
szerettem volna szülni. De hát sajnos, még egyet sem sikerült,
nemhogy ikreket.
A várakozás alatt persze többször meglátogatott bennünket a
GYIVI gondozónõje.
Szólt elõre, amikor látogatni jött?
Nem, sohasem. Persze, igyekezett mindig 5 óra után jönni,
mert tudta, hogy addig dolgozom, de mindig teljesen váratlanul
érkezett. Vagy vacsora közben voltunk vagy akkor mosogattam,
valami mindig volt. Rendetlenséget azért nem talált.
Milyen élmény volt az ilyen látogatás?
Eleinte furcsának találtam, de aztán megszoktam. Nagyon
közvetlen volt, barátságos, késõbb már hiányzott is, ha nem jött.
Igyekezett tanácsot adni, ha kérdeztük. Eleinte persze
felháborított, hogy miért ellenõrzik az embert, hiszen vannak itt
nagycsaládosok is, akikkel senki sem foglalkozik olyan
szempontból, hogy mijük van vagy nincs vagy hogy van-e mit
enniük vagy nincs vagy hogy milyen családi körülmények között
nõnek fel a gyerekek. Az is eszembe jutott, hogy ha például
Karola ott maradt volna a szüleinél, akkor vajon milyen sors várt
volna rá. Nem tudom, milyen körülmények között éltek a szülei.
Semmit sem tudsz a vér szerinti szülõkrõl?
Nem tudok semmit sem róluk. Azt tudom, hogy Karola nagyon
elhanyagolt állapotban került a csecsemõotthonba. Akkor még
azt is elfelejtettük megkérdezni, hogy szopott-e vagy mennyi
ideig szopott, pedig lehet, hogy ez késõbb érdekelné. Szokott
érdekeseket kérdezni, például, hogy “Ugye, anya, amikor az
intézetben voltam, akkor te is ott voltál velem, és te
pelenkáztál?” “Ugye, én a te pocikádból jöttem?” “Ugye, akkor is
nagyon szerettél?” Akkor mondom neki, hogy "Nem az én
pocikámból jöttél a világra, hanem egy másik néni pocikájából,
aztán pedig elvittek a csecsemõotthonba, ott mi kértünk egy
babát, és téged adtak nekünk". Egyelõre nem igazán érti meg,
de gondolom, ha többször hallja, akkor majd tudatosul benne.
Nagyobb korban jobban érdeklõdnek a gyerekek.
Úgy látom, bennetek fel sem merült, hogy eltitkoljátok a
gyerek elõtt az örökbefogadás tényét?
Itt nem lehet eltitkolni semmit. Kb. 1100 lakosa van a falunak,
és mindenki látta, hogy nem volt nagy hasam, és egy két éves
gyerek nem pottyan az égbõl. Bár eleinte nem mondtuk
senkinek. Tudod, milyenek az emberek falun. Az egyik ezt
mondja, a másik azt. Nem akartuk, hogy beszéljenek róla.
Majdnem két hétig jártunk hozzá, és az utolsó héten - amikor
már hoztuk el Karolát - akkor mondtuk meg apukáméknak is. Õ k
nagyon örültek neki. A húgoméknak nagyon feltûnõ volt, hogy
nem dolgozom, meg is kérdezték, hogy miért, akkor aztán
megmondtuk. Örültek neki. “Na, majd jövünk, megnézzük a
kisbabát” - mondták. Persze volt, aki azt mondta a faluban, hogy
"hogy mertétek vállalni, hiszen az ember még a sajátjában sem
bízhat meg". Erre aztán mondtam, hogy “aki saját gyereket nevel
fel, az talán annyira biztos lehet abban, hogy a gyerek vele
marad?”. Hány olyan eset van, amikor a szülõk felnevelik a
gyereket, aki aztán otthagyja õket, és aztán nem tudnak róla
semmit? Egy kicsit azért furcsa volt a dolog, mert itt falun nem
tudok senkit, akinek örökbefogadott gyereke lenne. Még apukám
sem emlékszik arra, hogy valaki gyereket fogadott volna örökbe
itt, a környéken.
Persze a férjem is nevelt gyerek, a keresztanyja nevelte fel,
de õ a családban maradt. (Késõbb, amikor István megjön, el is
meséli a történetet: Tanyán születtem, reggel, de a
bábaasszony csak délután keveredett ki. Addig nem volt, aki
elvágja a köldökzsinórt, és ebbõl az anyám kapott egy rákot.
Akkor még pénz sem volt, hogy kórházba mehetett volna, aztán
mire bekerült, már nem tudtak segíteni rajta. Mielõtt meghalt,
rábízott a nevelõanyámra, akit egyébként édesanyámnak hívok.
Addig be sem ment a kórházba. Késõbb az édesapám magához
akart venni, de akkor a nevelõszüleim már nem adtak.)
Emlékszel arra, amikor megkaptátok az értesítést arról,
hogy mehettek a gyerekért?
Mi nem kaptunk értesítést. Behívtak bennünket egy
pszichológiai elbeszélgetésre. Akkor már türelmetlenebbek
voltunk, hiszen eltelt három év a jelentkezésünk óta. A
beszélgetés során annyira feszült voltam, hogy nekiszegeztem a
pszichológusnak a kérdést: ha már ennyit tud az
örökbefogadásról, akkor miért nem árulja el, hogy mikor
jöhetünk a gyerekért? Azt mondta, nincs felhatalmazása. Akkor
mondtam neki, hogy kérdezze meg a fõnökét. Megkérdezte,
hogy ennyire akarjuk-e, én pedig válaszoltam, hogy ha most
azonnal azt mondanák, hogy itt egy gyerek, akkor azonnal
elvinnénk. Akkor megbeszélte a fõnökével a dolgot, és
kitelefonált a gyermekotthonba, hogy megyünk. Ott már vártak
bennünket. Akkor láttuk meg Karolát. Egy kis kezeslábas volt
rajta. Már minden gyerek körülvett bennünket, csak õ nem jött
oda. Aztán, amikor már az utolsó kocka csokit osztogattam,
akkor nyúlt érte. Nagyon nehezen barátkozott. Az elsõ háromnégy
nap egyáltalán nem akart közeledni hozzánk. Bele voltam
betegedve. A férjem meg is kérdezte: "Mi van veled? Nem
akarod ezt a gyereket? Akkor inkább most mondd meg, hogy ne
járjunk potyára. Ha nem akarod, akkor a gyereknek se lesz jó,
meg neked se." Én akartam, de annyira megviselt a dolog. Aztán
egy hét múlva már sírt, amikor otthagytuk. Két hétig jártunk
hozzá, amíg hazahoztuk. Még akkor sem nagyon akarták
engedni. Arra hivatkoztak, hogy Karola nehezen barátkozik. Én
meg azt mondtam, hogy sajnálom, mert mindig sírva hagytam
ott. "Igen, sírt?" - kérdezte a doktornõ. "Na, jó, akkor nem
bánom, pénteken elvihetik."
Azt a két hetet senkinek nem kívánom. Mondtam is, hogy
lehet, hogy sok kismama, aki kilenc hónapig hordja a gyereket a
szíve alatt, nem szenvedi meg úgy azt a kilenc hónapot, mint én
azt a két hetet.
Nagyon félt az autótól. Nagyon nagy gond volt, hogy hogy
ültessük be az autóba, mert ki kellett vinnünk ruhát vásárolni
neki, a gyermekotthonból ugyanis ruhát nem adnak a
gyerekhez. A húgom segített vásárolni, én nem nagyon értettem
ezekhez a pici dolgokhoz. Szóval, mielõtt beültettük az autóba,
elõbb csak megnéztük kívülrõl, aztán a férjem begyújtotta a
motort, de nem indultunk el. Úgy a második vagy harmadik nap
körül sikerült beültetni. Az elsõ nagy utunk a városba vezetett,
bevásárolni.
Amikor hazajöttünk, át kellett rendezni az egész lakást.
Egészen másként kell hozzáállni egy olyan gyerekhez, aki nem
ide született közénk, és egyik napról a másikra csak úgy
bepottyan a családba. Azt sem tudtam, mit adjak neki enni, mert
egyszerûen nem ismerte a darabos ételeket. A vizet egyáltalán
nem ismerte. Csak ivólevet, rostosokat meg teát ivott, semmi
mást. A férjem akkor is járt fuvarozni, a gyerek itt volt, az
anyósomat nem ismerte, nem is akart vele egy szobában
maradni, nekem pedig mosnom, fõznöm, takarítanom kellett.
Addig hozzá voltam szokva ahhoz, hogy minden nap eljártam
itthonról, és ez nagyon hiányzott. Nagyon nehéz volt az átállás.
Az ember kiesett a megszokott életritmusból, és alkalmazkodni
kellett egy ilyen pici gyerekhez. Nem neki kellett hozzánk
alkalmazkodni, hanem nekünk hozzá. Mindezt az itthoni munka
mellett. Nem jutott a gyerekre annyi idõm, mint amennyit
szerettem volna.
Idõközben megjön István és bekapcsolódik a beszélgetésbe.
Karolát visszavittétek még a gyermekotthonba, látogatni?
Persze. Két-három hónap múlva visszavittük. A legkedvesebb
gondozónõje volt ott, de Karola abszolút nem reagált rá. Bement
a csoportszobába, játszott a játékokkal, de mindig figyelte, hogy
ott vagyunk-e vagy sem. A gyerekekre se nagyon figyelt. Akkor
még nem is nagyon tudott beszélni, csak azt tudta, amit
tanítottunk neki.
A gyermekotthonból aztán kértünk egy videokazettát, amin
Karola szerepel. Azt átmásoltuk magunknak.
Szerintetek Karola különbözik a hasonló korú
gyerekektõl?
Eleinte más volt, mert még beszélni sem tudott. Most már azt
mondják, hogy pont olyan, mint a kortársai, csak egy kicsit
kisebb növésû.
Hogy viselkedik az óvodában?
Nagyon jól. Nem maradna itthon, a világ minden kincséért
sem. Tavaly ugyan nagy nehezen itthon tudtuk tartani egy
hónapig, de az tényleg nehéz volt.
Mi volt a legnehezebb az örökbefogadást követõen?
István: Én egy kicsit könnyebben viseltem, a nejem
nehezebben. Neki nagyon sok elfoglaltsága volt.
A gondozónõ gyakran felkeresett benneteket az
örökbefogadás után is?
Igen, amíg a nevünkre nem írattuk, addig mindig jött. Eleinte
majdnem hetente, aztán kéthetente, de havonta legalább
egyszer. Nem jelentette be, hogy mikor jön, de sohasem zavart
minket. Sok mindenben tudott segíteni. Én azt mondom, hogy
inkább ellenõrizzék azt, hogy milyen helyre kerül a gyerek, mint
hogy olyan helyre kerüljön, ami a gyereknek sem jó.
Soha nem is akartátok megváltoztatni Karola nevét?
Nem. Amikor megismertük, akkor már elég nagy volt ahhoz,
hogy hallgasson a nevére.
Mit mondtok majd a gyereknek a biológiai szüleirõl?
Nem tudunk semmit róluk. Még azt sem tudjuk, hogy melyik
településen élnek. Sem jót sem rosszat nem tudunk mondani a
szülõkrõl, mert mi sem ismerjük õket. Meg is mondták, hogy ne
kérdezzünk semmit a szülõkrõl, mert úgysem mondanak semmit.
Ha Karola eléri azt a kort, akkor, ha õ is meg a vér szerinti szülei
akarják, megtudhatja, ki szülte. Mi nem akadályozzuk meg.
Nagyon fájna, ha elhagyna bennünket, de gátolni semmiképpen
sem fogjuk.
A feleség: Engem azért érdekelne, persze csak titokban, hogy
kik is õk. Kíváncsi vagyok rájuk. Szeretném megerõsíteni
magam abban, hogy ha a gyerek egyszer meglátja az anyját,
akkor biztos, hogy nem hagy el miatta. Lehet, hogy nem õ az
egyetlen, akit a szülei örökbe adtak. Jó lenne, ha a testvéreit is
sikerülne örökbefogadnunk.
Van olyan dolog, amit szívesen megváltoztatnátok az
örökbefogadás mai rendszerében?
Talán annyit, hogy ha már az ember szeretné, hogy legyen
egy családja, akkor ne kelljen annyit várni a bizonytalanságban.
A mi életünkbõl is elvett három évet a várakozás. És azért nem
mindegy, hogy 40 vagy 43 éves az ember az örökbefogadáskor.
Persze a gyereknek se mindegy, hogy hol tölti az idejét. Jó
lenne, ha a szülõk hamarabb lemondanának az örökbe adandó
gyerekrõl. Szerintem, ha egy-két hónapig nem érdeklõdnek a
gyerek után, akkor a gyerek automatikusan örökbe adható
kellene, hogy legyen.
Én is nagyon szerettem volna még kisebb gyereket kapni, de
nem lehetett. Nem azért mondom, mert Karola nagyon hozzánk
nõtt. Elfogadott bennünket, meg tényleg, nagyon aranyos, és
egyre több dologban hasonlít az apjára. A járása teljesen az
apjáé. A magatartása is hasonlít. Az akarata pedig teljesen
olyan. Õ is kiharcolja magának, ha akar valamit.
Mit üzennétek azoknak, akik most készülnek
örökbefogadásra?
Ha úgy érzik, hogy alkalmasak, akkor vágjanak bele, de ne
felejtsék, hogy a gyerek nem olyan, mint egy szelet kenyér, hogy
ma elkérem, aztán holnap visszaviszem. Nagyon rossz, ha a
szülõk a saját elképzeléseiket akarják a gyerekre erõltetni. A
gyereknek is van saját akarata. Ezt tudomásul kell venni. Persze
mindennek kell határt szabni, és abban következetesnek kell
lenni. Az mindenesetre biztos, hogy a valóság egészen más,
mint a szakirodalom. Ezt könyvbõl nem lehet tanulni, csak az
életbõl.