"Ugye te vagy az igazi anyukám?" – Eszter
Eszter egy szociális intézmény vezetõje, emellett tanít is.
Egyedül él. Ennek ellenére vállalkozott arra, hogy gyermeket
fogadjon örökbe. Örökbefogadott gyermeke, Szilvike négy éves.
Véleményed szerint a társadalom hogyan ítéli meg az
örökbefogadást?
Nagyon különbözõ vélemények forognak az örökbefogadás
körül. Vannak olyan emberek, akik nagyon természetes módon
vélekednek róla, és nagyon szép dolognak ítélik meg. Én úgy
tapasztaltam, hogy ezek az emberek vannak kevesebben.
Többen vannak azok, akikben különbözõ téveszmék élnek az
örökbefogadással kapcsolatban. Az egyik tipikus vélemény az,
hogy az örökbefogadás másodrendû dolog a vér szerinti
kapcsolattal szemben. Egyszer beszélgettem egy ismerõssel. A
gyerek betegségérõl volt szó. Azt mondtam, hogy bennem
mindig hatalmas feszültség van, ha a gyerek beteg. Erre õ azt
mondta: "Képzeld el, mi lenne ha ráadásul a saját gyerekedrõl
lenne szó!". Ez egyébként egy teljesen jó szándékú ismerõs,
semmilyen rosszindulat nem volt benne a gyerekkel szemben,
de az egyértelmû volt, hogy õ egyfajta minõségi különbséget
tesz az örökbefogadott és a vér szerinti gyerek között.
Találkozom olyanokkal is, akik csodálkozva és értetlenül
néznek rám, amikor megtudják, hogy Szilvikét örökbefogadtam.
Nem értik, mire jó ez, minek van erre szükség.
Nagyon sok a tévgondolat is. Eleve az sem világos az
emberek többsége számára, hogy hogyan kerül az
örökbefogadóhoz a gyerek. Nagyon különbözõek a vélemények
azzal kapcsolatban is, hogy megmondjuk-e a gyereknek, hogy
örökbefogadott vagy ne mondjuk meg. A gyerekek vér szerinti
szüleivel kapcsolatban is nagyon elítélõen nyilatkoznak.
Arról a másik téveszmérõl is több szót kellene ejteni, amit a
gyerekrõl való lemondással kapcsolatban a társadalomban
tapasztalunk. Úgy tartják, hogy az a szülõ, aki lemond a
gyerekérõl, rossz szülõ. De ha nem mond le róla, és arra
kényszeríti ezáltal, hogy a gyerek egész életét intézményekben
töltse, akkor nem mondják róla, hogy rossz szülõ.
Hogy határoztad el, hogy egyedül fogadsz örökbe
gyereket?
Mire erre az elhatározásra jutottam, már annyira nem kellett
kuporgatnom, mert megvolt mindenem ahhoz, hogy normálisan
éljek, jól elvoltam a munkahelyemen, szerettem a tanítást meg a
gyerekeket de úgy éreztem, hogy jó lenne, ha volna egy olyan
ember, aki hozzám tartozik. Volt egy kapcsolatom, ami elég
hosszú, és olyan nyúzós-nyúlós kapcsolat volt, de a partnerem
nem akart gyermeket. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretnék egy
gyereket örökbefogadni.
Februárban jelentkeztem a GYIVI-nél, és júliusban
hazahoztam Szilvikét.
Mit szólt a környezeted - rokonok, barátok, család - a
döntésedhez?
Mikor elmentem a GYIVI-hez, bejelentettem a családnak.
Testvérem feltétel nélkül támogatott, a szüleim mély hallgatásba
merültek, "ha nem beszélünk a problémáról, akkor nincs"
alapon. Amikor már kijártam látogatni, akkor az anyukám beadta
a derekát. Akkor már azon volt, hogy segítsen. Apukám még
akkor is a hallgatás taktikáját alkalmazta. Az unokaöcsémmel
meg a testvéremmel beszélgettünk a dologról. Apukám
hozzáállása akkor változott meg, amikor elõször meglátta
Szilvikét.
Emlékszel az elsõ találkozásra a kislányoddal?
Legelõször akkor láttam, amikor bemutatták videón. Azt a
felvételt különben át is vettem. A videón teljesen más volt, mint
amilyen az életben. A felvételkor szegény teljesen meg volt
rettenve.
Amikor az életben elõször láttam, akkor a szeme tûnt föl. A
szeme nagyon beszédes volt. Gondolom, olyan ruhát adtak rá,
ami korábban nem volt rajta, mert nagyon büszkén mutogatta.
Akkor két éves volt. Amikor a találkozásnak vége lett, és
mentünk ki a szobából, fogtam a kezét. Nagyon megrázó élmény
volt.
Azt mondták, hogy ne válaszoljak azonnal, gondolkodjak
elõbb, de én már az elsõ pillanatban tudtam, hogy igent fogok
mondani. Azért érleltem egy hétig a gondolatot. Egy hét után
hívtam vissza õket azzal, hogy úgy döntöttem, igen.
A gondozónõ meglátogatott a várakozás idõszakában?
Igen. Ráadásul éppen szerenádozók voltak itt elõtte, és a
lakásban nagy csatatér volt. Egy kicsit szégyenkeztem is, hogy
még nem pakoltam el.
Mi volt a legnehezebb dolog az örökbefogadás lezárását
követõen?
Az elsõ idõszak, amikor Szilvike hazakerült. Ha a gyerek
környezete megváltozik - bármennyire is jobb körülmények közé
is kerül - számára az egy krízishelyzet. Az intézetben egyfajta
biztonságérzete volt - bármilyen biztonság is volt az - és az
egyszerre csak megszûnt. Szilvike egyébként is eléggé impulzív
gyerek, és õrületes hisztikben fejezte ki a dühét. Olyan is
elõfordult, hogy egyszerûen nem tudtam vele mit kezdeni. Ott
feküdt az étkezõben a földön, verte magát és sírt, és
egyszerûen nem lehetett vele mit csinálni. Ez a sírós-hisztis
idõszak olyan két-három hétig tartott.
Aztán persze az összeszokás is nehéz. Meg kell szokni a
gondolatot, hogy anya vagyok. Mert ugye, aki megszüli a
gyereket, annak van kilenc hónapja arra, hogy felkészüljön. Én
is készültem rá lelkiekben, de az nem ugyanaz. Számomra
például az nagyon furcsa volt, hogy a gondozónõk úgy
emlegettek elõtte, hogy "anya". Ez egy kicsit ellenérzést is
váltott ki bennem. Szóval kellett egy kis idõ, amíg hozzászoktam
a gondolathoz, amíg pedig az érzéshez hozzászoktam, még
több idõbe telt.
Mikor érezted elõször igazán, hogy már anya vagy?
Az örökbefogadást követõ úgy két-három hónap múlva. Akkor
történt, hogy a ház bejárata elõtt Szilvike ismét hisztizett egy
kicsit, és egy arra járó mogorva öregúr azt mondta, hogy "a
farka csóválja a kutyát". Erre bepöccentem, és azt mondtam neki
- én, aki egyébként nem szoktam veszekedni - hogy "Törõdjön a
maga dolgával!" Azt éreztem, hogy bántják a gyerekemet.
Volt egy másik eset is. Ez abban az idõben történt, amikor
Szilvike még erõsen szopta az ujját, az emberek pedig az utcán
olyanokat mondtak neki, hogy "csúnya leszel" meg "fúj, micsoda
dolog" meg egyebek... Szóval az a tény, hogy az én gyerekemet
bántják, rettenetesen hatott rám.
Az eleje nagyon nehéz volt. Néha kihozott a sodromból a
hisztikkel, aztán jött a bûntudat... szóval az elsõ idõszak elég
kemény volt.
Amikor óvodába vitted, megmondtad az óvónõnek, hogy
Szilvikét örökbefogadtad?
Én úgy vagyok ezzel, hogy nem mondom lépten-nyomon,
hogy örökbefogadtam, de ha rákérdeznek vagy úgy hozza a
helyzet, akkor errõl minden további nélkül beszélek. A környezet
különben nagyon kedvesen fogadja Szilvikét, beszélgetnek vele,
dicsérik. A gondozónõ - amikor errõl beszélgettem vele - azt
mondta, hogy valószínûleg azt vetítem ki a környezetemre,
ahogy én elfogadom ezt a helyzetet. Azt nem tudom, hogy ez
mennyire igaz, de az biztos, hogy nekem eszembe sem jutott,
hogy ne mondjam meg az óvónõknek. A beiratkozás táján
kerestem egy alkalmat, amikor négyszemközt lehettem az
óvónõvel, és megmondtam, hogy örökbefogadtam, egyedül
nevelem, és ha bármi kérdésük volna, akkor szívesen
válaszolok, csak azt kérem, hogy velem beszéljék meg az ezzel
kapcsolatos dolgokat. Azt mondták, hogy köszönik a
bizalmamat. Ezután ez már nem volt téma. Hogy a többi szülõ
tudja-e vagy nem, arról fogalmam sincs. Tõlem nem kérdezték
meg, de ha megkérdezték volna, elmondom nekik. Az a
véleményem, hogy ha az óvónõ elég érzékeny, akkor így jobban
megérti a gyerek reakcióit.
Erre egy saját tapasztalatom vezetett rá. Egyszer volt egy
tanítványom, akirõl csak azt láttam, hogy szegény az idegen
nyelvvel mindig csak kínlódik. Mindig zavarba jött, amikor a
családról volt szó. Azt hittem, hogy biztosan házasságon kívül
született, és emiatt nem is nagyon piszkáltam. Amikor Szilvikét
kihoztam az otthonból, akkor megkeresett ez a tanítványom, és
elmondta, hogy õt is egyedül fogadta örökbe az édesanyja. Ha
ezt annakidején, mikor tanítottam, tudtam volna, sokkal többet
megértettem volna.
Szilvike hogy illeszkedett be az óvodai közösségbe?
Hát, elég nehezen. Elõtte egy évet - 14 hónapot - együtt
töltöttünk itthon. Tulajdonképpen nem is a beilleszkedésével volt
gond, hanem az elválással. Az minden reggel szörnyû volt. Az
óvónõk azt mondták, hogy az óvodában nem volt vele probléma,
eljátszott a gyerekekkel. Az elsõ két óvodai év során minden
reggel azt mondta, hogy nem szeret óvodába menni, meg hogy
minél elõbb menjek érte. A harmadik évben már nem volt ilyen
probléma.
A ti esetetekben - ha jól tudom - fel sem merült az a
kérdés, hogy megmondd a gyereknek, hogy
örökbefogadott, avagy ne. Szerinted az örökbefogadó
szülõk többsége esetében ez hogy alakul?
Azt gondolom, hogy a többség nem mondja meg. Ez
összefüggésben lehet a társadalmi megítéléssel. Az emberek
nem szívesen mondják meg vagy nem tudják, hogy hogy
mondják meg. Az ilyen embereknek üzenem, hogy mûködik egy
ilyen klub, az Örökbefogadó Szülõk Klubja1, ahová bármikor
eljöhetnek. Lehet, hogy az adott pillanatban egyszerûbb nem
megmondani, de nagyon nagy a veszélye annak, hogy késõbb
ez kiderül, és annak nagyon súlyos következményei lehetnek.
Épp a múltkor olvastam egy ilyen esetrõl. Egy idõs néni írta,
hogy a férjével egy kislányt örökbefogadtak, felnevelték, a férje
már meghalt, a lánya is felnõtt, családja van, és a néni úgy érzi,
már nem bírja tovább cipelni magával ezt a titkot, mivel még
eddig nem mondta meg a lányának.
Az örökbefogadott gyerekek nagy része a tinédzserkor
tájékán szokott rájönni, hogy örökbefogadták, és az ilyen
szempontból a legrosszabb kor.
Szilvike természetes módon beszél arról, hogy neki két
szülinapja van, hogy örökbefogadtam. Nem tudom, hogy
késõbb, az iskolában az osztálytársai nem fognak-e
hülyeségeket a fejéhez vágni. Természetes, hogy aggódom
emiatt, de pont ezért, amikor errõl kérdez, mindig nyíltan
beszélgetünk, hogy ha egyszer más kérdezi, akkor legyen
válasza. Sokszor meg szokta például kérdezni, hogy "Ugye te
vagy az igazi anyukám?", amire azt mondom neki, hogy "Igen,
mert én szeretlek, én nevellek".
Nem változtattátok meg Szilvike nevét?
Nem. Már két éves volt, amikor örökbefogadtam. Addigra már
azt szokta meg, hogy Szilvikének szólítják, és azt hiszem, az
csak fokozta volna a gyermek bizonytalanság-érzetét, ha
megváltoztatom a nevét. Második névnek viszont megkapta az
én nevemet.
1 Cím: Családsegíto Szolgálat, Debrecen, Mester u. 1.
Ha gyereknevelési probléma merülne föl, akkor te kihez
fordulnál szívesen?
Gondolom, visszamennék a GYIVI-be a szakértõi csoporthoz.
Mindenképpen szakembert próbálnék keresni. Persze, amikor
Szilvike ide került, akkor mindenféle "okos" tanácsra hallgattam,
azoknak az embereknek a tanácsaira, akiknek már gyerekeik
voltak. Az egyik kritikus pont az elalvás körül volt. Amikor
ugyanis kijöttem a szobából, akkor szegény kislány elkezdte
magát verni. Megpróbáltam mindent, hogy megnyugtassam. Ott
maradtam mellette, de akkor nem aludt el. Ha felálltam, akkor
megint sírni kezdett, szóval nagyon nehéz dolog volt. Akkor
hallgattam azokra, akik azt mondták, hogy ott kell hagyni a
gyereket, ki kell jönni. Ki is mentem a szobából, a gyerek bent
verte magát, és az borzasztó érzés volt. Végül is õ gyõzött. Úgy
döntöttem, hogy nem csinálom tovább ezt a cirkuszt.
Megágyaztam mellette. Arra gondoltam, hogy ha a gyereknek
erre van szüksége, akkor ezt meg kell tennem. Az elalvás azóta
is probléma, de úgy gondolom, hogy másokra hallgatni ebben a
témában nagy butaság volt. Ezért mondom azt, hogy ha olyan
jellegû problémám lenne, akkor csak szakemberhez mennék,
nem pedig a szomszédasszonyhoz vagy a rokonsághoz.
Mennyiben más Szilvike, mint a többi gyerek?
Nem sok mindenben érzékelek másságot. Ha más, akkor
csak annyiban, hogy igényli, hogy éjszaka is ott legyek mellette,
illetve ha leszaladok a boltba, akkor magammal kell, hogy
vigyem. Szóval, az elszakadás, az eltávolodás nehezen megy
neki. Szüksége van arra, hogy mellette legyek. A szüleimmel
szeret lenni, ott nincs különösebb gond. Sokat mászik rám,
sokszor cipelem, reggel, mikor felébred, akkor még ringatom,
tehát a testi kontaktus nagyon fontos neki.
Mit mesélsz neki a biológiai szüleirõl?
Csak annyit, hogy õ egy másik néni pocakjában volt, õ szülte
meg, és aztán a csecsemõotthonban találkoztunk. Én szerettem
volna egy kislányt, õ anyukát keresett, és akkor találkoztunk.
Volt olyan információ, amire szükséged lett volna az
örökbefogadással kapcsolatban, de nem kaptad meg?
Esetleg annyit jó lenne tudni, hogy a vér szerinti szülõ
családjában milyen örökletes dolgok vagy betegségek fordulnak
elõ. Például allergia vagy efféle. Nekem nem beszéltek errõl.
Persze volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy jó lenne tudni
minél többet a vér szerinti szülõkrõl, de azt gondolom, hogy
mégis jobb, ha nem tudok, mert így a gyereknek õszintén
mondhatom azt, hogy nem tudom.
És ha az orvos kérdezi, mit mondasz?
Az orvosoknak õszintén meg szoktam mondani, hogy
örökbefogadtam, és nem ismerem a családi betegségeket.
Hogy szokták ezt fogadni?
Teljesen természetesen.
Mit tennél, ha Szilvike kamaszkorban elkezdené keresni a
biológiai szüleit?
Hát, a kamaszkorral kapcsolatban van egy csomó félelmem.
Nem tudom, mi lesz, ha elromlik a kapcsolatunk, ha nem tudom
a serdülõkori dolgait tolerálni. Egyelõre azzal nyugtatom
magam, hogy megpróbálom nagyon szeretni, megpróbálok egy
olyan bizalmi kapcsolatot kialakítani, ami elég erõs ahhoz, hogy
kibírja a tinédzserkor szakítópróbáit. Beszélgettem errõl
szakemberekkel, GYIVI-sekkel és olyanokkal is, akiknek
serdülõkorú örökbefogadott gyermekük van, és azt mondták,
hogy a legfontosabb az, hogy ne legyen bennem félelem ezzel
kapcsolatban, mert a gyerek ezt megérzi.
Kisebb harcaink már most vannak. Azzal kapcsolatban, hogy
mit vegyen fel, aztán a lefekvés körül, aztán a boltban, hogy mit
vegyek, mit ne vegyek neki. Tudom, hogy a gyerek
szempontjából ez fontos, mert kell az életben maradásához,
meg a boldogulásához, de engem idõnként kiborít.
Szerinted szükség van az örökbefogadást követõ
családgondozásra?
Én azt gondolom, hogy igen. Nekem nagyon jó volt, hogy
idõnként jött a gondozónõ, akivel megbeszélhettem a
problémáimat. Õ erõsítgetett, amikor bizonytalan voltam, és nem
tudtam, mit csináljak, szóval nekem nagyon jó volt. Én nem
ellenõrzésként vagy bizalmatlanságként, hanem teljesen baráti
látogatásként éltem meg. Mindig jó szívvel gondoltam rá, azután
is, hogy már nem jött.
Igényelnél-e valamilyen szakirodalmat az
örökbefogadással kapcsolatban, és ha igen, akkor mi
legyen abban?
Mindenképpen fel kell készülni az örökbefogadó szülõknek
arra, hogy amikor a gyerek hozzájuk kerül, az nagyon nehéz
idõszak. Ismerni kell, melyek azok a jelenségek, amelyek egy
intézetbõl kikerülõ gyermek esetében gyakran elõfordulnak.
Aztán jó lenne, ha foglalkozna azzal, hogy ki miért is fogad
örökbe gyereket, és jó volna, ha az emberek tisztáznák
önmagukban, hogy miért is van szükségük a gyerekre. Milyen
hiányt pótol bennük a gyerek? Ha ezt elrendezik magukban,
akkor az egész örökbefogadást "helyre tudják rakni". Az is jó
lenne, ha egy ilyen könyv szólna arról, hogy igenis vannak olyan
felnõttek, akiknek nem jó, ha örökbefogadnak gyereket. A
gyerek érdekében jobb, ha elfogadják azt, hogy õk ne kapjanak.
Ilyen eset például az, ha a szülõ a saját, el nem ért vágyait
akarja a gyerekkel teljesíttetni vagy esetleg egy meghalt
édesgyereket akar pótolni. Vannak olyan élethelyzetek, amikor
az embernek elõször bizonyos dolgokat helyre kell rakni és csak
utána jöhet az örökbefogadás.
Aztán ezek a gyerekek tulajdonképpen mégiscsak mások egy
kicsit, mint a vér szerinti gyerekek, mert olyan elõzmények
vannak az életükben, amik meghatározóak lehetnek. Tehát
bármennyire is korán és bármennyire is ideális módon sikerül
örökbefogadni azt a gyereket, azért nyilvánvaló, hogy a gyerek
életkörülményei a terhesség ideje alatt mások, mint egy ideális
esetben. A szülés utáni elsõ órák is sokat számítanak. A gyerek
éltének elsõ idõszakából kimarad az a periódus, amikor ott
kellene lenni az anyának. Akkor nincs meg az a biztos pont az
életében, amire szüksége volna, és bár ezek a hátrányok
ledolgozhatóak, de azért nem szabad megfeledkezni róluk.
Természetesen a családban felnövõ gyermekek között is vannak
ilyenek, sõt, rosszabb helyzetben lévõk is vannak, hiszen nem
biztos, hogy egy vér szerinti gyerek megkapja azt az érzelmi
melegséget, amire szüksége van, de az nyilvánvaló, hogy az
örökbefogadott gyerekeknél ez a szeretethiányos periódus
megvan.
Nagyon jó lenne arról is szólni ebben a könyvben, hogy egy
gyereknél a név megváltoztatása milyen károkkal jár, fõleg, ha
nagyobb korában fogadják örökbe.
A "megmondani - nem megmondani" problémáról
mindenképpen szólni kellene, hogy erõsítse azt, hogy a
gyereknek az a természetes, amiben felnõ.
Az is nagyon fontos, hogy ezeket a gyerekeket feltétel nélkül
kell elfogadni, és akkor örömet hoznak. Ismerek olyan családot,
akinek a csecsemõotthonban azt mondták a gyerekrõl, hogy
nem biztos, hogy száz százalékos, mire õk azt mondták, hogy
nem baj, nekik így is jó, õk így szeretik. Gondolom, hogy a
gyerek ezzel "fõnyereményt nyert". Õ biztosan egészséges és
normális életet fog élni.
Mi az, amit szívesen megváltoztatnál az örökbefogadás
folyamatán, ha rajtad múlna?
Én a gyerek érdekei miatt rövidíteném le az örökbefogadás
idejét. Arra törekednék, hogy azt a gyereket, akinél úgy tûnik,
nincs esély arra, hogy a vér szerinti családjába kerüljön,
megpróbálnám minél elõbb családba helyezni, még akkor is, ha
ezzel egy kicsit kockáztatok. Úgy érzem, hogy a mostani
rendszer egy kicsit túlbiztosítja saját magát. Túlságosan is
óvatosak, és közben múlnak a hetek-hónapok a gyerek feje
fölött. Én a gyerek jogait a vér szerinti szülõ jogai elé
helyezném.
Mit tanácsolnál az örökbefogadni szándékozóknak?
Elõször is azt, hogy tisztázzák magukban, hogy az életükben
milyen szerepet tölt be a gyerek, aztán azt tanácsolom, hogy
feltétel nélkül fogadják el a gyereket olyannak, amilyen,
feltétlenül mondják meg neki, hogy örökbefogadták, és ha
gondjaik vagy problémáik vannak, akkor bátran forduljanak
szakemberhez vagy olyan közösséghez, amelyik segíteni tud,
ne maguk küszködjenek.
