Mostanában mintha állandóan úsznék. Nem medencében, az jobb lenne, hanem a munkával, a házi munkával, a magánélettel, stb. A munkahelyen az elmúlt hetekben sok volt a munka. Ez is mutatja, hogy 10 nappal a hónap vége előtt elértem a kötelező teljesítményt, míg többeknek ez egy hónap alatt sem sikerül. A pluszmunkáért pedig nem sokat fizetnek, de leállni nem lehet, csak lassítani. Közben ott volt a maszek meló is, így volt igazán széép az élet. Gondoltam, ma ez lesz, azaz lassítok, ehhez képest ötkor indultam haza. Mondjuk jobb, mint este kilenckor, 12 óra munka után, mint múlt héten sokszor. Két nap végeztem korábban. Egyik este festettem a házat kívülről, a másik este elmentem meglátogatni a két keresztlányomat. Nagyon jó volt látni mindkettőjöket. Luca hihetetlenül ügyes. Az elején, vagy húsz percen keresztül minden kérdésemre azt mondta, hogy nem és nem mert az anyja mögül nagyon előbújni, de aztán produkálta magát. Ott voltam a fürdetésnél és a fektetésnél is. Csak letették és már aludt is. Nincs esti mese, semmi, tudja, ha ágyba teszik, aludni kell. Nem is bánhatja, mert már nem rácsos ágyban alszik, tehát ki is jöhetne. De olyan mélyen szunyált, hogy még arrébb is lehetett pakolni, mert lelógott a keze. Azt hiszem, R. sokkal rosszabb anyának mondja és gondolja magát, mint amilyen, mert Luca kifejezetten kiegyensúlyozott, mondókázós, aranyos gyerek.
A házat hétvégén lefestettük R-rel és a szüleimmel. Eleinte a homlokzathoz nem akartunk hozzányúlni, mondván nagyon pepecs munka a díszek miatt (egy százéves polgári házról van szó), de végül abba is belekezdtünk és nagyjából megcsináltuk. R. sikított volna, ha lát a létra tetején a tető alatt (nekem is remegett a lábam), de megoldottam, aztán mentek a szülők is a magasba. Közben R. szegény dolgozott, illetve szegény én, mert két csík festés közütt én is dolgoztam egy kicsit.
Gondoltuk, hogy kipihenjük a fáradalmakat, elmegyünk Cserkeszőlőre kicsit hétvégén. Majd látjuk, mi lesz belőle, R. el tud-e szabadulni a cégtől. Bízom benne, mert ránk fér a pihenés, mostanában nem sokat aludtunk, annyira pörög az életünk.
Tegnap este hétig festettünk, amikor hívott egy közös barátunk, hogy elmennék-e vele moziba a Coco Chanelre fél kilenctől. Jó film volt, bár úgy hasogatott a fejem, hogy alig láttam, ráadásul csak a második sorban kaptunk helyett, mert moziünnep volt és csak 500 forint volt a jegy. Aztán elmentünk még beszélgetni egy kávézóba. Vicces volt, négy kocsmát, illetve éttermet kávézót találtunk zárva este tíz után egy megyeszékhelyen, mire végre egybe bejutottunk. Hosszan és nagyon őszintén beszélgettünk. Elmondta, hogy nagyon rossz a kapcsolatuk a férjével, legszívesebben elválna, de közben szeretne, szeretnének harmadik gyereket és azt nem tudja elképzelni, hogy mástól legyen a baba. Szerintem szereti ő a férjét, mert mindig védte, csak eltört valami. Az mondjuk megrázott, amikor azt mondta, nagyon gondolkodott, hogy összeházasodjanak-e (egyszer el is halasztották az esküvőt két évvel) és rosszul döntött. Ha viszont nem így döntött volna, nem lenne két gyönyörű gyereke. Ilyenkor még jobban örülök R-nek. Annyira szeretem!
