Hihetetlen levelet kaptam ma. Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek a sorsa ennyir hasonlíthat a mienkre, de ez az írás meggyőzött, hogy van ilyen. A levelezőtársam (remélem, az lesz), ugyanúgy 2008. augusztusában kezdte intézni az örökbefogadást, ugyancsak szeptemberre kaptak időpontot a TEGYESZ-hez, ugyanúgy az 55-ös sorszámmal indultak, mint mi, ugyanúgy 0-3 éves gyereket, testvér, illetve iker gyereket szeretnének, a roma származás kizárva. Titkos örökbefogadás mellett döntöttek, az alapítványt nem erőltetnék. A háziorvosuk ugyanúgy kritizálta őket a döntésük miatt, tanfolyamot december elején végeztek (akárcsak mi), a határozatot februárban kapták meg, mint mi. Ez lehet mind egyszerű véletlen is, de: a kutyájuk neve nekik is Süti, a házuk szintén több mint 100 éves, rengeteg munka, idő és pénz, mire álmaik otthona lett. Tavasszal hónapokig a füvesítés előtt óriási sártenger és rendezetlen kert. K. is utál felkelni. Ők sem mondtak le a vér szerinti babáról, de eddig se inszeminációba, sem lombikba nem vágtak bele, igazából maguk sem tudják miért nem. És szereti Coelhot is, akárcsak én. Komolyan, hihetetlen. Tényleg, mintha a magamnak írt levelet olvastam volna, vagy magamat látnám egy icipicit idősebb kiadásban. Nagyon jó érzés volt ezt a levelet olvasni. És az is jó érzés, hogy egyre többen keresnek meg levélben a blog miatt, esetenként a fórumon, mert így végre nem érzem magam egyedül. Végre találtam hasonló embereket, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint mi. K-tól (még a keresztneve is ugyanúgy kezdődik, mint az enyém :) ), hogy melyik megyében élnek.
Ma ismét megállapítottam, hogy fogynom kellene. Hétfőn el is kezdtem a 90 napos fogyókúrát, de fél óra alatt megbukott nálam a diéta. Délelőtt ugyanis csak gyümölcsöt lehet enni. Édesszájú vagyok (de még mennyire), szeretem a gyümölcsöt is, de reggel a szőlő, alma nem jön be. Így három szem szőlő után nem is kísérleteztem tovább. Ennek eredményeképpen rosszul lettem a reggeli értekezleten a cégnél. Jó kis bemutatkozás volt az új csoportban, mindenki azt hitte, terhes vagyok. Leesett a vércukor szintem, szédültem, kivert a verejték, remegett a kezem, gyenge voltam. R. elrohant kávéért, de úgy éreztem, jobb, ha kimegyek. Ki is mentem, kinyúltam a folyosón. Erre jöttek az emberek, volt, aki figyelmeztetett is, hogy fel fogok fázni. Hát, ez akkor annyira nem izgatott, azon gondolkoztam, hogy hányni fogok vagy sem. De nem. Viszont a pletyka megmaradt, mert ma is jött egy kolléga gratulálni, hogy babát várok. Majdnem azt mondtam, köszönöm, mert végül is babát várok, nem? Csak nem biztos, hogy kilenc hónap múlva alapítok családot és valószínűleg nem egy 3-4 kilós gyerekkel kezdünk. :)
Az új munka nem rossz, csak szokni kell. Azt hittem, nem fog ennyire igénybe venni, lehet, hogy később jobban haladok majd vele, de most egyelőre megterhelő. Tegnapig minden reggel gyomorgörccsel ébredtem és feküdtem, ma először éreztem jobban magamat. Zavar, hogy a szokásosnál sokkal kevesebben találkozok, beszélhetek R-rel, mert neki most teljesen más a munkája. Folyamatosan tárgyal, reprezentál, a kollégákat irányítja, segíti vagy éppen nógatja, hogy többet dolgozzanak. Jövő héttől viszont egy fokkal könnyebb lesz, mert a napi munkába már csak besegít majd. Reggel, amíg beérünk a céghez, folyamatosan csörög a telefonja vagy a telefonunk, este, 12-13 óra munka után pedig nagyon fáradt, teljesen érthető módon. A cégnél sem tudunk beszélni, mert folyamatosan csörög a két-két mobil valamelyike, plusz a vezetékes telefonok, de nincs is hol váltani két szót. Tegnap lementünk egy szinttel lejjebb, mint ahol az iroda van, leültünk egy folyosón, ahol sikerült elsírnom magam. Mindezt úgy, hogy jönnek-mennek az emberek, jött R. édesanyja is (egy épületben dolgozunk), szóval isteni volt. Próbálom összeszedni magam, mert nagyon labilis vagyok mostanában.
