Egyszer jó lenne kideríteni, hogy megéreztem vagy kódoltam-e a sorsomat. Nálam többet babázó gyereket ugyanis nem nagyon tudok elképzelni. Emlékszem, 11 éves voltam azon a karácsonyon, amikor először nem kaptam babát. Traumaként éltem meg, hogy a fa alatt csak ruhák sorakoznak, de egy baba sincs. Folyamatosan pelenkáztam, gyógyítottam, sétáltattam, lefektettem aludni a babáimat. Ráadásul szépek is voltak, teljesen élethűek, ami manapság már nem nagy cucc, de akkoriban ritkaságnak számított. Peti és Lina volt a kedvencem, mindkettőnek voltak rendes babaruhái is.Aztán amikor nagyobb lettem, volt, hogy titokban azt játszottam, milyen lehet szülni. Tudom, ez hülyén hangzik, kicsit szégyellem is leírni, de így volt. S már akkor eszembe jutott, hogy jaj, mi lesz, ha én soha nem fogok szülni? Gimnazista vagy főiskolás lehettem, amikor sokszor mutattak egy dokumentumfilmet lombikprogramra járó házaspárokkal. Ott voltak a tévések beültetésnél, a várakozásnál, kamerázták a készülődést, indulást a kórházba, amikor kiderült, sikerült-e a beültetés vagy sem. Elfacsarodott a szívem, amikor kiderült, hogy nem, amikor zokogtak a párok, hogy hittek benne, és mégsem sikerült, mégsem tudták megtartani a magzatot. S soha nem felejtem el azt a párt, aki a végén feladta, azt mondta, soha többet nem megy hormonkezelésre, beültetésre és néhány hónap múlva magától megfogant a baba. Utáltam, de mindig megnéztem ezt a filmet. Ahogyan - ha van alkalmam rá - megnézem egy-egy megyei lap honlapján az újszülötteket is. Mert olyan szépek, még olyan ártatlanok és olyan lenne megölelni őket. Jó lenne anyának lenni és nem csak sóvárogni rá.
Ezt így, egyben valahogy soha nem gondoltam át. Biztosan volt több meghatározó élmény is, de most hirtelen ennyi jut eszembe. Már csak az a kérdés, megéreztem vagy programoztam a szervezetemet?
