Néha olyan gyorsan telik az idő! Úgy érzem, tegnap írtam utoljára, aztán kiderül, van annak egy hete is. Magával ragadt a munka. Bár nagyon féltem tőle, de most rettenetesen élvezem, hogy kicsit kreatívabb lehetek és azt hiszem, szép dolgok fognak születni.
Csak már más is születne valahol... A szüleim szerint a valahol csak nálunk lehet. Szombaton újra előkerült a téma, illetve nem előkerült, hanem elővették a családi ebéd után. Apám három hónapig gyűjtötte az erőt, hogy elmondja, a mostani orvosom hülye — nem így mondta, sarkítok, mert úgy fogalmazott, nem ért ahhoz, amit csinál. Mert az eredményeim nagyon nem jók, az FSH-m és az LH hormonom folyamatosan magasabb a kelleténél, illetve az LH eleve magasabb, mint az FSH, ami nem szerencsés. Mint kiderült, ő is az internetről tájékozódik, arról az internetről, amin teljesen kiakadt, amikor megkerestem egy endokrinológust a PCOS miatt. Akkor azt mondta, nem az internetről kell gyógyítanom magam és ötleteket meríteni. Nos, ez a vélemény nagyot változott azóta. Tény, abban igaza van, hogy azok az értékeim csak nem jók. S itt már kezdtem is belemenni abba, hogy jó, elmegyek egy másik dokihoz Pestre De itt nem állt meg, pedig édesanyám próbálta visszafogni. Úgy gondolta, ha már dombon a tanya és ha már belekezdett, elmondja újra, hogy nagyon szívesen elvisznek orvoshoz, R-nek nem is kell jönnie, úgyis sok a munkája, sőt, az lenne a legjobb, ha otthon maradnék a kivizsgálások idejére. Erre R. halkan megjegyezte, hogy ne harahudjanak, de én megőrülnék, ha otthon kellene malmoznom, mire apám közbevágott és kijelentette, ő sokkal jobban ismer engem, mint R., akivel lassan hét éve együtt kelek, együtt fekszek. Engem itt bántottak meg annyira, hogy eldöntöttem, ha el is megyek orvoshoz, nem közlöm velük, R-t pedig akkor, amikor közölte apám, érdekel is engem a ti örökbefogadásotok. Ezt arra mondta, hogy mi akkor sem adjuk fel a szándékunkat, ha lesz vér szerinti gyerekünk. Tudom, jót akarnak, a legjobbat a kislányuknak, csak nem veszik észre, hogy egészen más úton indultunk el. És tudom, gyerekes, de azért megyek el ahhoz a tatabányai dokihoz, akit kinéztem a netről, mert ott van ultrahangos petevezetékvizsgálat és ha ott kiderül, hogy el van záródva, legalább lezárjuk ezt a témát. S mellesleg a hormonszintemet is beállítja, ami az egészségem és magam miatt fontos. Persze, ha el is van záródva, ott van még a lombik, de oda ezer, hogy nem megyünk. Ebbe az alagútba nem zavarnak bele minket merő szeretetből, unoka iránti vágyból. Sajnálom, hogy belekerültünk ebbe a helyzetbe, sajnálom, hogy nem tudom kielégíteni a vágyukat és valamilyen szinten R. édesanyjának a vágyát sem, aki sokkal toleránsabb ebben a kérdésben. De ez a mi életünk... A kettőnké és nem másnak kell megfelelnünk.
Na, megint jól kifüstölögtem magam....
Nem tudom eldönteni, hogy a nagymamám butul vagy csak nem figyel oda. Tegnap felhívott, hogy mi a riasztó kódja, ami tíz éve ugyanaz, ma meg hogy anyám nem is mondta neki, hogy hova mennek. Aztán jót nevetett az egészen, mert mondtam, hogy egy közös családi ebéden beszéltük meg, hogy mennek egy 60 éves barátjuk meglepetés szülinapi bulijára az ország másik végébe és hogy D. keresni fogja őket, hogy tart majd születésnapi bulit helyben februárban, amire neki bólogatniuk kell, hogy igen, ott lesznek, de közben sokkal korábban, 400 kilométerre a lakhelyüktől találkozik az egész baráti társaság a nagy nap alkalmából.
Nagy bennem most a gyerek utáni vágy, de nem kínzóan nagy. Várakozok, örülök minden napnak, amivel közelebb kerülünk hozzá és örülök minden napnak, amit még kettesben tölthetünk. Azért egy-egy ismeretlen számnál mindig elszorul a torkom, hogy hátha, majd most hívnak, hogy vár ránk egy fiúcska, de eddig nem jöt be. Pedig a fórumon, amikor felvetődött, hogy valaki babát kapott, felmerült a nevem is. Jólesett és jólesik egy ilyen csapat tagjának lenni. S miért fiú? Nem tudom. Lány valahogy soha nem jut eszembe, bár egy fiút és egy lányt jósoltak. A kiscsaj lesz a következő. Vajon őt is olyan nehéz lesz kivárni?
