Mivel magas volt a barátnőm vérnyomása, szülés előtt befektették a kórházba. Összeszedtem magam, legyőztem a félelmem és bementem hozzá. Mint nagyjából mindenki alapvetően irtózok a fehér köpenytől, a rendelők, kórházak jellegzetes illatától, de ami a legrosszabb, az az érzés, hogy ha én bemegyek valakit meglátogatni, utána mindig nagy baj történik. Meghaltak a nagyapáim, meghalt a barátnőm édesanyja is, amikor voltam náluk. Ekkor döntöttem el, hogy ha lehet, én kimaradok ezekből a látogatásokból, amik persze hozzátartoznak az élethez és nem lehet ilyen gyerekes az ember, nem kell mindenbe mindent belemagyarázni.
A folyosón ültünk le beszélgetni, ahol átlagosan 10-15 percenként hoztak és vittek betegeket a műtőbe. Bár nincsenek előítéleteim, de egy-két esetben úgy éreztem, hogy egy-egy fiatal nőt abortuszra visznek, majd kb. negyed óra múlva hoznak is vissza. S bár nagyon igyekeztem, nem tudtam elnyomni magamban a gondolatot, amit az a nő mesélt múltkor a Fókuszban, hogy magzatként hallotta a hangokat, érezte az illatokat és a félelmet, hogy meg fog halni, végül csak az ikertestvérét sikerült megölni. Eszembe jutott a film, amit nyolcadikos korunkban vetítettek nekünk az abortuszról. Mutatták, hogyan igyekszik elhúzódni a magzat a műszer elől, ami szét fogja darabolni, meg fogja gyilkolni. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy miért van az, hogy míg sokan hiába várunk évek, évtizedek óta gyerekre, másoknak nem kell és ahelyett, hogy óvnák, védenék ezt a csodát, megölik. Persze tudom, van olyan helyzet, amikor nem lehet megtartani, de ezt akkor, ott belátni lehetetlen volt. Amikor R-nek nagyon röviden meséltem, hogy milyen gyorsan és futószalagon megy a dolog, csak annyit mondott, megölik, ahelyett, hogy nekünk adnák. Vajon van, aki azért fogan meg, hogy meghaljon?
