Holnap megyünk genetikai ultrahangra. Ha végeztünk, igyekszem írni, de legkésőbb este jelentkezem. Tudom, hogy minden rendben lesz, mégis annyira várom, aggódom. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg jól van-e kis pocok vagy csak én érzem úgy. Néha nagyon hányingerem van, de nem baj, erre vártunk. Illetve nem vártunk rá, mert már évekkel ezelőtt lemondtunk róla.
Nő a pocim. Ezzel még barátkoznom kell, mert most úgy nézek ki, mint aki hirtelen meghízott. A súlyom — a legutóbbi mérlegelés szerint — továbbra is változatlan. Egy-két új nadrág viszont kell majd, mert egy farmerbe és egy fehér nadrágba férek csak bele. A fehéret Bömbike fél perc alatt összeugrálja, ha mégsem, akkor én húzom a sárban, mert kicsit hosszú. A farmert meg kimosom, teszem ki a napra és drukkolok, hogy száradjon. Ez volt tegnap is. Ha nem sütött volna a nap, jön a hajszárító. De szerencsére sütött. Ma meg esik az eső. Kezdem unni.
