adopt

Azért írtam a Nők Lapjának - kezdi elgondolkozva az asszony -, mert a média hozzáállásából általában az süt: az örökbefogadás nemes tett, egyszerű történet, az örökbe fogadó szülők örülhetnek, az életadó végre megnyugodhat, mindenki jól jár. Hát nem így van. - Ötvenes nagymama ül velem szemben. Pontosabban csak lenne nagymama, ha tizenkilenc éves lánya évekkel ezelőtt örökbe nem adja az unokáját. A traumát azóta sem dolgozta fel a család. - Egy gyereket odaadni, egyszerűen kiírni a családi krónikából, megszakítani a sok száz felmenő óta folytatódó vérvonalat: sajnos, sokkal bonyolultabb történet ennél. A mi esetünkben eltelt hét év, és egyikünk se tudott megnyugodni. Se a lányom, se én. Az anyósom is úgy halt meg, hogy élete utolsó percéig nem tudta megbocsátani az unokájának, amit tett.



„Mit fog mondani a gyerekének?"

- Adrienn sajnos túl fiatal volt az anyasághoz! - sóhajt fel, majd folytatja az elbeszélést. - Épphogy csak leérettségizett, az egész nyarat végigbulizta a barátjával, amikor megtudta, hogy a fogamzásgátló szedése mellett is teherbe esett. Hirtelen úgy látszott, ez keresztülhúzza minden tervét. Főiskolára szeretett volna menni, ráadásul addigra már világos volt, hogy a gyerek apja nem „az igazi". Úgy jött ki a nőgyógyásztól, mint akit leforráztak. A magzat már négy hónapos volt, terhesség-megszakításról szó sem lehetett. Én viszont képtelen voltam eltitkolni az örömömet: unokám születik! Azonnal felajánlottam, hogy ha ő nem akarja, majd én felnevelem a gyermeket. Háztartásbeli voltam, időm, mint a tenger, kertes házban laktunk, a férjem jól keresett. A tervem azon bukott meg, hogy az uram hallani sem akart róla. Ő vesz babakocsit, kisruhákat, de ide gyereket ne hozzak! Később el is váltunk, de én akkor még nagyon bíztam a házasságunkban, és biztosan meggyőztem volna őt, ha a lányom meg nem makacsolja magát. Ám Adrienn úgy döntött: örökbe adja a babát. . . Talán, ha az apja biztatta volna. Adrienn rá hallgatott legjobban. Ám így hallani sem akart más megoldásról. Pedig én még a gyámhivatalnál is megfordultam, hátha én lehetnék az örökbefogadó. Ehhez azonban Adrienn beleegyezése kellett volna, ő pedig elzárkózott ettől. Azt mondta: ha szül, magának szüli. Ha nálam lenne a gyereke, az olyan volna, mintha lenne is, meg nem is.

Nehogy azt higgye, hogy rossz viszonyban voltunk a lányommal! Épp ellenkezőleg. Ez a história egyre közelebb hozott minket egymáshoz. Rengeteget beszélgettünk, de ő megingathatatlan maradt. Még a szülés is nehezére esett, el kellett vinnem egy szemészhez, aki adott egy papírt arról, hogy csak császármetszéssel hozhatja világra a gyermekét. Minden érintkezést el akart kerülni a babával. Végül, sok átsírt éjszaka után megadtam magam. Ha nem is értek egyet Adrienn döntésével, mégiscsak a lányom. Ettől kezdve támogattam. Én szerveztem meg az örökbefogadást egy civil szervezeten keresztül. Amikor jelentkeztem náluk, biztos voltam benne, hogy diszkréciót élvezünk. Szerettük volna eltitkolni a terhességet, nem kell, hogy az egész kisváros erről beszéljen. Naiv voltam. Az örökbeadás nálunk még szervezetlen és megalázó momentumokkal teli folyamat. Jelentkezésünk másnapján például kiküldték hozzánk a helyi védőnőt, és attól kezdve szájról szájra járt a hír: Adrienn gyereket vár!

A lányom ragaszkodott hozzá, hogy tanult, jómódú emberek legyenek az örökbe fogadó szülők. Azok voltak. Rokonszenves, kedves család, akik hiába vártak gyermekáldásra. Én mégis gyűlöltem őket. Amikor eljöttek hozzánk, az olyan volt, akár egy lóvásár. Ki az apa, egészségesek-e a lányom fogai, satöbbi, persze az illem álarca mögé rejtve. Majd' megszakadt a szívem. Adrienn azonban kitartott. Amikor a baba világra jött, meg se akarta nézni. Csak később jött le velem az újszülöttosztályra. Odanyújtotta a kicsinek az ujját, és az azonnal megszorította. . . - a nagymama eddig fegyelmezte magát, de ennél az emléknél kibuggyannak a könnyei. - A lányom újabban folyton ezt a pillanatot idézgeti. Elég egy pohár bort innia, azonnal sír, és meg van győződve arról, hogy a kislánya néhány éven belül bekopogtat hozzá. Mit fog mondani neki? Ezzel gyötri magát. . . Talán egy újabb szülés segítene. Amúgy is itt volna az ideje. De Adrienn nagyon fél tőle. A mostani párja azon aggódik, hogy a közös gyerekük számára sokkoló élmény lesz, ha egyszer megtudja, mi történt a testvérével. És ennek már soha nem lesz vége.




„Nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz!"

Dórival telefonon beszéltem először, és - fogalmam sincs, miért, talán a vékonyka hangja miatt - biztos voltam abban, hogy az első kisbabáját adta örökbe. Aztán megjelent a kávéházban egy meleg tekintetű, negyven körüli nő, mindenórás terhesen, és közölte, hogy még öt gyerek várja otthon. Gáborka lett volna a hatodik.

- Tegnap múlt egy esztendeje, hogy örökbe adtam a fiamat - néz rám segítségkérőn. - Küldtem neki egy születésnapi üdvözlőlapot. . . Nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. Képtelen vagyok túltenni magam a történteken. Ráadásul senki nem érti meg, hogy abban a helyzetben egyszerűen nem tehettem mást. A házasságom romokban hevert, a két nagyfiú ugyan már sínen, főiskolán, de ott a harmadik, aki értelmi sérült, és a két kicsi lány, ráadásul a nyakunkon voltak a végrehajtók. Pánikba estem. Nem értettem, hogy jöhetett össze a baba, amikor hónapok óta alig érintkeztünk a férjemmel. Talán azon a nyári bulin, amikor egy órácskára összeborultunk. De hamar kijózanodtunk. Éreztük, hogy nem megy tovább. A sérült gyerek sorsa fölötti aggódás, a műtétek, a futkosás orvostól orvosig és a folyamatos anyagi gondok felemésztették az erőnket. A férjem amúgy is gyenge ember. Vagy én vagyok túl erős? Nem tudom. Mindenesetre számomra kezdettől fogva természetes volt, hogy a családomért egy hegyet képes vagyok elhúzni, és meg is teszem. Nem mondhatnám, hogy a férjem rossz apa, etet, fürdet, de főleg játszani szeret a gyerekekkel. Kicsi korunk óta ismerjük egymást. Harmincöt éve! Kimondani is sok. Egy házban nőttünk fel. Számomra nem létezett más férfi, és azt hiszem, neki sem volt senkije rajtam kívül. De azt, hogy a harmadik baba rendellenességgel jött a világra, soha nem tudta feldolgozni.

- A gyerekeid tudják, hogy örökbe adtad a testvérüket?

- Nem. De ha felnőnek, el fogom mondani nekik. Számomra is meglepetés volt, hogy bő ruhákkal el lehet titkolni egy terhességet. Egy ideig a férjem se vette észre. Nem is tudom, miért nem vetettem el magzatot! Vagyis dehogynem. Akkor még tizenhétezer forint is őrült összegnek látszott. Mindig csak tologattam, hogy majd, majd a következő héten hátha futja rá, aztán már késő volt. Mit csináljak? Éjszakákon át hánykolódtam, mire meghoztam a döntést: örökbe adom a babát. Felkerestem az egyik egyesületet, és másfél hónappal a szülés előtt bevonultam egy krízisszállóra. Maga volt a rémálom! Dohszag, meleg víz viszont alig. Nehezen viseltem. . . Végre megszületett Gáborka. Azonnal elvitték tőlem, nem is láttam. Egyszer csak, már otthon, jön a telefon, hogy a gyerek megbetegedett, jöjjek. Iszonyú mérges lettem. Kiderült, hogy szegény árvával a kutya se törődött a kórházban, és megfázott a veséje. Az alapítvány meg nemhogy segített volna, még bonyolította a helyzetet azzal, hogy a papírjaikon ez állt: az örökbefogadók nem vállalnak beteg gyereket. De én még akkor se kaptam észbe! Kötött az adott szavam. Az örökbe fogadó szülőket már ismertem, és úgy éreztem, jó kezekben lesz a gyerekem. Jó kezekben - milyen szép szavak! Azóta már tudom, bárhogy nevezzük is, eltaszítottam magamtól Gáborkát. Soha nem bocsátom meg magamnak.

- Ő a vigasz? - pillantok a pocakjára.

- Talán. Gyógyír a lelkemre. Azóta ugyanis egymásra találtunk a párommal. A szülés után elhatároztam, hogy elválok, már az albérletet is megtaláltam, aztán az utolsó pillanatban mégis leültünk beszélgetni a férjemmel. Ez a kislány a hasamban az újrakezdés gyümölcse.

- Ha jól értem, tartod a kapcsolatot az örökbe fogadó szülőkkel. . .

- Igen. Egyszer láttam is a fiamat. Furcsa volt. Egy ismeretlen ismerős. A kék szeme. Minden gyermekemé barna, csak az övé lett kék. És egyiküknek a kisbabakori arcára sem emlékszem, csak az övére. A szülésznőnek volt egy odavetett mondata: „Ahol öt gyerek van, elfér egy hatodik is. " Igaza volt. Otthon óriási ágyunk van, reggelenként az összes gyerek átjön, és odabújik hozzánk. De nekem máig csak az az egy ölelés hiányzik!