Egy időre ez az utolsó hivatalos munkanapom. Azért nem pakolok még el, nem is köszönök el senkitől, hiszen egyrészt jövök én még be, másrészt a munkával sem hagyok fel. Nem olyan egyszerű azért leállni. Így most az a megállapodás, hogy amíg papíron szabadságon vagyok, szeptember 15-ig még dolgozgatok, ha van kedvem. Szerencsére megtehetem. Azért nem leszek bent egész nap, mert már érzem, a kisasszonynak sem annyira jü a hajtás. Tegnap pl. hatkor végeztem, ami régen nagyon korai időpontnak tűnt és őszintén szólva örültem, hogy egy kolléga felajánlotta, hogy hazavisz. Otthon meg csak hevergettem vagy fél órát a kanaoén. Aztán elkezdtem nagyság szerint kiválogatni a barátnőmtől kapott ruhákat. Vagy nyolc zsáknyit küldött a bátyámmal, de a legkisebbek is csak 6-8 hónapos kortól jók. Ezek mennek Annának, mert ő éppen ilyeneket hord. Majd visszajönnek, mire a kisasszony belenő. Mondjuk ezt elképzelni sem tudom, hogy egyszer megnő. Igaz, azt sem tudom elképzelni, hogy egyszer majd megszületik.
Egy másik barátnőm azt mondta anno, hogy majd együtt leszünk várandósak. Ha nem is akkor, amikor ő gondolta, de nagyon úgy tűnik, bejött a terv. És én annyira, de annyira örülök neki! Éppen jó ütemben, mert mire a kisasszony kinövi, mehet vissza a kölcsönkapott kutyakosár, bölcső és egyebek. Tőlük kaptunk övleszorítót is, amit igazság szerint nem tartottam fontosnak korábban. Így azonban, hogy használom, el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Egyrészt nem szorít az öv, másrészt csak jobb a babának is, hogy ha ne adj isten baleset történik. De nem történik, nem festjük az ördögöt a falra.
Mind a két nagymamám anyáméknál van. Az egyik alapvetően ott lakik, apám édesanyja az alkalmi látogató. Csak az a baj, hogy nagyon nem szeretik egymást, ilyenkor mindkettő elég kibírhatatlan és gyerekes, pl. én nem ülök az asztalnál a másik mellé, kinek kell előbb köszönni a másiknak című eposzokat adják elő. Vasárnap, a szüleim születésnapi családi ebédjén viszont meglepő nyugalom volt. Kiderült, az apám életében először kiosztotta a saját anyját, az anyám is kiosztotta a sajátját, mindez persze négyszemközt, külön-külön. S egyik sem sértődött meg, hanem békések, boldogok, nyugodtak voltak. A szülőket pedig egészen meghatotta az ajándék. Családilag közösen egy videokamerát vettünk nekik, mert kb. 15 éve apám kijelentette, hogy neki az első unokájára kamera kell. Persze soha nem vette volna meg magának, de nagyon-nagyon örült neki, pedig alapvetően utálja a technikai kütyüket. R. ötlete volt. :)
