Megszületett az egyik levelezőtársam kislánya, Emma. Sokat gondoltam rájuk, hogy mi lehet velük és nagyon örülök a hírnek. 

Szerintem a hormonjaim megint tamtamot járnak. Ma délelőtt elsírtam magam egy piti dolgon. Ráadásul olyanon, ami közvetlenül nem is érint. A hír nem volt jó, de nem is tragikus. S még azt sem mondhatnám, hogy fáradt voltam, hiszen majdnem 11-ig aludtam. R. elment dolgozni és én újra ájult álomba zuhantam. Nem is értem ezt a sok alvást, mert igazán nem vagyok kimerült. 

Tegnap összevesztem az apámmal. Sajnos érett már ez a beszélgetés, ha őszinte akarok lenni, évek óta érett, de nem gondoltam, hogy most robban majd a bomba. Vasárnap ugyanis annyira, de annyira normálisak, kedvesek voltak a szüleim. Szombaton ugyanis hívtak fél háromkor, de nem vettem észre, aztán este elmentünk a barátainkhoz és itthon felejtettem a telefont. (Ez egyébként elég gyakori nálam.) Végül is kilencig bírták, akkor hívták fel R-t, aki úgy vette fel a telefont, hogy nem aggódjanak, nem szülök. Kicsit aggódtunk is, hogy megsértődnek ezen a beszóláson, de nem, sőt. Másnap meg is beszéltük, hogy szólunk, ha megyünk a kórházba, de csak akkor, ha nem rohan be. Erre mondta apám, hogy nem jön be, de igazából nem érti, hogy miért zavarna az engem, ha ott lenne. De azt is hozzátette, hogy amikor a bátyám született, ők is csak utólag szóltak a szülőknek. Megállapítottuk, hogy igazából nekik sem jó, ha tudják, mi van, csak izgulnak.

A balhé tegnap végül a csempekályha miatt robbant ki, amit apám ezer éve üldöz, mert szerinte füst van és káros az egészségre, stb. Most éppen azt találta ki, hogy a kémény ki van bomolva és ott dől ki a füst. Mire mondtam neki, hogy annak azért lenne fizikai nyoma, de szerinte nem. (A korom akkor micsoda?) Igazából ott szakadt el a cérna, amikor közölte, biztosan azért vagyok most is ingerült, mert a füst azzá tett. Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban, amikor elmondtam neki, hogy az sem normális, hogy ő ide, hozzánk menekül, mert nincs hobbija, hogy csak úgy beállít és csinálgat ezt-azt, amit mi nem is kérünk, akarunk, stb. Ahogy R. édesanyja megfogalmazta, úgy kezeli a lakásunkat, mintha a sajátja lenne. Engem meg nem tud felnőttnek tekinteni, képtelen leválni, elfogadni, hogy felnőttem. Nagyon nehéz ezt most kezelni, nem is tudom, hogy meddig fog menni a dolog. De szerintem nagyon sok vita lesz majd a gyerek körül is. Amilyen jól el tudtam magyarázni az anyámnak, hogy kicsit hagyjanak engem is érvényesülni, annyira telepedik rám, fonódik az apám. Mindenben helyettünk akar dönteni, a gyerek nevétől a lakás berendezésén át, a munkánk végzésig. Hol mibe szól bele. S ilyenkor sajnos nem lehet vele beszélni, anyám sem tud, mert mondja a magáét, mint egy rádió és meg sem hallja azt, amit reagálok rá. A bátyám nem véletlenül szakadt el nagyon is, menekül. Csak én közelebb vagyok és könnyebben a lelkemre lehet hatni. Na, jól kipanaszkodtam magam. Inkább az a gond, hogy ezt a leválást nem 32 évesen kellene meglépni, de jobb későn, mint soha, mert így R-rel fel fogják őrölni a kapcsolatunkat. Soha, semmin nem vitatkozunk, csak a szülők miatt. Ez viszont nagyon nem jó így. Viszont ezek a nagy viták lassan menetrendszerűek: mosolyszünet volt az esküvőnk előtt, mielőtt a kisasszony fogant volna és mielőtt születne, akkor is. Biztosan idegessé tesznek a nagy események.