De jó, hogy nekem megszülettél!
Magyar Nemzet, 2010. december 24., Kormos Valéria
Valamikor, egy nagy háború után, amikor az apukák eltűntek valamelyik fronton, az anyukák magukra maradtak, sok árva gyerek kóborgott éhesen, fázva Európa útjain. Hiányzott a falat kenyér, a fűtött szoba, a hajdani otthon. De leginkább a jó szó, a simogató kéz, a szeretet. Így kezdődik az SOS-falvak meséje. És úgy folytatódik, hogy egy Hermann Gmeiner nevű osztrák férfi, aki mindezt nem feledte el, 1949-ben hatszáz schillinggel elindította az SOS-gyermekfalvak mozgalmát. Ma a világ 132 országában 72 ezer gyermeket és fiatalt óvnak e közösségekben, és igyekeznek nekik valamit visszaadni abból, amit vér szerinti szüleiktől nem kaphattak meg.
Sok viszontagság előzte meg 1986-ban az első magyar SOS-gyermekfalu megnyitását és benépesítését a Békés megyei Battonyán. Nem véletlenül, hisz a rendszerváltozás előtti gyermekvédelmi intézményrendszertől és szemlélettől eltérő gyakorlatról volt szó. Idegennek számított az alapítványi forma és az adományozás kultúrája, a civil társadalom kontrollja is, amelyre az SOS-mozgalom épül. Mint akkoriban megtapasztalhattam, sok volt az ellendrukker. Mégis úgy történt, hogy Kecskeméten 1990-ben, Kőszegen pedig 1993-ban újabb két ilyen falu nyílt. Sőt azóta védőhálójukat óvodára és ifjúsági házakra is kiterjesztették. Jelenleg körülbelül háromszáz különböző korú gyermeknek és fiatalnak nyújtanak otthont és érzelmi biztonságot. Sikeres, szép folyamatról van szó, amely sokak áldozatos munkájának, kitartásának, emberségének köszönhető.
A kecskeméti SOS-faluban kilencvenegy különböző korú gyermek nevelkedik tíz SOS-anya oltalma alatt. Kissé feszült és várakozásteli hangulatba csöppentünk. Számolták az órákat, várták a telefonokat, hogy mikor érkezik újabb nyolc gyerek, mind testvérek. A legidősebb kamaszkorú, a legkisebb pedig néhány hónapos. Minden ilyen esemény újabb erőpróba az érkező, a már itt élő gyerekek és az anyák számára. Annak ellenére, hogy sok mindent megéltek, ők csak a szeretetet tudják adni, tompítják mindazt, amin a gyerekek idáig keresztülmentek – magyarázták. Ez lehet a szülők önsorsrontása, perifériára sodródása, ami olykor bántalmazásig fajuló durvaságba torkollik. A bulvármédia nem elemzi az okokat, természete szerint harsányan és hatásvadász módon ömleszti ránk mindezt. Eközben szinte elfelejtődnek azok a törekvések, amelyek biztonságot, erőt, hitet adnak a magukra hagyottaknak.
Maga az SOS-modell is érdekes. Hat-nyolc különböző korú gyermek és a róluk gondoskodó anya alkot egy családot. Kecskeméten, a 145 négyzetméter alapterületű házakban a gyerekek szobái kétszemélyesek, az anyának is megvan az elkülönülésre a lehetősége. Tágas konyha, éléskamra, nappali, vendégszoba és fürdőszobák egészítik ki mindezt. Az anyák munkaviszonyban állnak az alapítvánnyal, tevékenységükért fizetést kapnak. Külön keretből gazdálkodnak. Van, ahol pici babáról, óvodásról, általános és középiskolás gyermekről kell gondoskodniuk. Mindez szellemileg is állandó készenlétet, fegyelmezett időbeosztást kíván tőlük. A feladatok sokrétűsége és a fizikai leterheltség miatt egy segítőre, úgynevezett helyettesítő anyára is támaszkodhatnak.
Kecskeméten most hatan vannak. Meglehetősen nagy erőpróba az is, amíg eldől, hogy ki alkalmas e feladatra. A lépcsőfokok: nevelőszülő-jelölt, hagyományos, hivatásos nevelőszülő (SOS-anya). Ez legalább ötévnyi tapasztalatot, tanulást feltételez. Jelentkező bőven van, „pályaelhagyó” alig. A pályázók között ma már egyre több a felsőfokú végzettségű fiatal nő. Talán azért is lett igen vonzó az utóbbi időkben ez a misszió, mert sikerült rugalmasabbá tenni a nemzetközi szervezet szabályait. A nyolcvanas években még csak egyedülálló nő lehetett SOS-anya. Ma már Kecskeméten házaspárt is alkalmaznak bentlakó nevelőszülőként. Akadnak SOS-anyák, akik saját kisgyermeküket is magukkal hozták, aki a többiekkel együtt cseperedett fel.
Három hónapja annak, hogy a gyermekfalu élére egy asszony került. Mi ebben a különös? Csupán anynyi, hogy az évtizedekig érvényben lévő regula szerint az SOS-falvak vezetését csak családos férfiember vállalhatta. Ő felelt a településért, hozzá fordultak az anyák pedagógiai, gyakorlati kérdésekben. A kecskeméti falu elmúlt húsz éve egy újító szellemű férfi, Tóth Csaba nevével fonódott össze. Nemrégiben más feladatra kérték fel, státusára pályázatot írtak ki.
Így került ide Kézi Zoltánné, aki több mint harminc éve, kezdő pedagógusként találkozott először állami gondozott gyerekekkel. – Ma már nem használjuk ezt a kifejezést, részben az érintettek sebezhetősége, emberi méltósága miatt. De azért sem, mert a családvesztett gyermekek megsegítésének módjai finomodtak és sokszínűbbek lettek – jegyzi meg. – A kilencvenes években Békés megyében, Dévaványán, egy nagyobb létszámú otthonban szembesültem azzal, hogy a nevelők és a gyerekek is mennyire szenvednek attól, hogy az ellátás rendszere nem teszi lehetővé a szorosabb emberi kapcsolatok kialakulását. Boldog voltam, amikor a létszám felét sikerült lakásotthonokban elhelyezni. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítéseink ellenére olykor egy-egy fiatal a rossz utat választotta. Ez mindig fájt nekem. Ezt követően a megyei gyermekvédelmi rendszer átalakításán dolgoztam. A cél az volt, hogy a tömeges elhelyezés helyett minél többnek találjunk nevelőszülőt. Ez a folyamat – mivel a pedagógusok és a személyzet munkaviszonyát is megbolygatta – nagyon megviselt. Szerettem volna új fejezetet nyitni a szakmai életemben. A férjem, a három felnőtt gyermekem is erre biztatott. Tudtam, hogy itt, Kecskeméten összeszokott a közösség, nem lesz könnyű pótolnom az elődömet, megnyernem az anyák bizalmát. Úgy érzem, közeledünk egymáshoz…
A 2008-as adatok szerint hazánkban a kétmillió tizennyolc éven aluli közül 198 ezren tekinthetők veszélyeztetettnek. Alapelv, ha ez az állapot anyagi okokra vezethető vissza, a gyermeket nem szabad elszakítani családjától. Sajnos sok esetben mégis az ellenkező döntést kell hozni. A csecsemőn, kicsi vagy nagyobb gyermeken, esetenként több testvéren csak a hathatós közbeavatkozás segít, hisz az életük, a testi épségük forog kockán. Ezért él ma 17 ezer gyermek és 4000 tizennyolc–huszonnégy év közötti fiatal nevelőszülőknél vagy a még meglévő különböző típusú, nagyságú otthonokban. Miként csapódnak le a gyermekvédelemben a 2000-es évek második felének társadalmi-gazdasági folyamatai? Tapasztalatai alapján így összegzi a faluvezető:
– Bár pusztán anyagi okok miatt nem emelhető ki egy gyerek természetes környezetéből, mégis számos esetben ez a kiindulópont. Ehhez társul az alkoholizmus, a bántalmazás. A munkahelyek elvesztése miatt 2008-ban és 2009-ben hirtelen megugrott azok száma, akiket nevelőszülőknél kellett elhelyezni. Meg is ijedtünk, hisz a mi befogadóképességünk is véges. A helyzet enyhült ugyan, de nem szabad áltatnunk magunkat. Nem véletlen, hogy Kecskeméttel mint megyei jogú várossal szoros az együttműködésünk. Az SOS-falu tevékenységét a város és a környező települések nevelőszülői hálózata egészíti ki, amelyet a közeljövőben bővíteni fognak. A területünkön úgynevezett krízisház is működik, amit Kuckónak becézünk. Ide azok kerülnek, akiknek szinte menekülniük kell hazulról, ezért a szülő szolgáltatásként veszi igénybe.
– Jól hallottam, hogy a nyolc új jövevény között, akit várnak, egy kisbaba is van?
– Nem ő lesz az egyetlen pólyásunk. A közelmúltban kettő érkezett. Az egyik egyenesen a kórházból. A gyermekjóléti szolgálat előre jelezte, hogy a szülőanyjának nem adható oda, nem tudja ellátni…
– Másutt kilenc hónap a készülődés ideje. Itt pedig hirtelen lesz új „testvér”, akinek a nagyobbak örülnek ugyan, de mégis megzavarja a kialakult életritmust. Mi több: időt, figyelmet, energiát vesz el a többiektől. A többletterheléssel hogyan birkóznak meg az SOS-anyák? – kérdezem.
– Kialakult személyiségekről és egymást segítő nőkről van szó. Van, aki már a kapunyitás óta itt él. Többször szembesültek a befogadás drámai folyamatával, a nagyobb gyerekek különböző reakcióival. Megtanulták, miképp lehet akár hónapokig tartó türelemmel megszelídíteni őket. Előfordul, hogy a szülő maga is elkíséri ide a gyermekét, és megnyugszik, amikor látja, jó helyre került. Az ajtó előttük is nyitva, de a látogatási igény nem mondható túl nagynak. Az itt nevelkedő gyermekek többségének elhelyezési státusa jogilag átmenetinek számít. Mindenki abban érdekelt és abban reménykedik, hogy rendeződik a szülők helyzete, vagy tényleg változtatnak magatartásukon, és a gyerekek visszakerülhetnek hozzájuk. Szeretnénk hinni benne, de a valóság az, hogy ez legfeljebb húsz százalékban sikerül.
Hozzáteszi, hogy minden napnak megvannak az erőpróbái. Ezért segíti az SOS-anyákat pszichológus és két pedagógus, továbbá gyermekvédelmi ügyintéző. Szerencsére sikerük is van bőven, mutatja Kézi Zoltánné a tanulmányi, sport-, művészeti versenyeken nyert serlegeket, okleveleket. Ha nyár lenne, láthatnám, milyen gyönyörű a parkjuk, ápoltak a kertjeik, sportpályáik. A tágas közösségi házat is rendben kell tartani, van gondnokuk, falumesterük, gépkocsivezetőjük, kertészük. Az életszínvonal romlása szerencsére nem mutatkozik látványosan az adományokban.
n
A faluban így kora délutánonként kevés gyerek van. Szétszóródtak az óvodába, a közeli iskolába. Van, akit a felzárkóztató foglalkozások kötnek le, mások nyelvórára, informatikai kurzusra, kézművesszakkörre, sportolni járnak a város egyes pontjaira. Így az SOS-anyáknak jut némi idő a szusszanásra, vagy hogy végiggondolják a másnapi teendőiket. Most épp az irodaház egyik helyiségében gyűltek össze munkaértekezletre. A faluvezető asszony igyekszik összeismertetni velük. Aligha túlzott a lelkesedés. Nem csodálom, hisz épp azon tanakodnak, miként szervezzék át napirendjüket, pihenőnapjaikat, hogy az új jövevényekkel járó teendők minél zökkenőmentesebbek legyenek. Közeleg a karácsony is, amit bár igyekeznek a legszebbé varázsolni, újra meg újra beárnyékolja valami. – Ez minden gyermekintézményben kritikus nap – szabadkozik Kézi Zoltánné, míg a zuhogó havas esőben átkísér ahhoz az SOS-anyukához, aki több mint 17 éve költözött ide.
– Nincs titkom – biztat Tomicsek Rozália, és bemutatja Brigit és Erikát. Mivel nemcsak nevelőanyja, de gyámja is az épp otthon lévő két leányzónak, együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy fénykép készüljön róluk. (Más esetekben a gyermekjogok miatt ez kényes kérdés. Van, amikor a faluvezető és az SOS-anya a vér szerinti szülő magatartása vagy a hatóság által elrendelt távoltartás miatt nem engedheti.) Brigi a beszédesebb, tánc- és zeneművészeti középiskolába jár, ezzel kapcsolatos terveiről mesél. Selymes, hosszú, barna haja, csillogó nagy szeme van, hajlékony, mint a nádszál. Ugyancsak magabiztosnak látszik, s azt is elmondja, hogy nemrégiben volt egy nehezebb korszaka, legalább egy évbe tellett, míg túljutott rajta. Az öccsét ugyanis hazavitték. Sokat sírt az elválásuk után, de mostanra már megnyugodott. Az édesanyjával telefonon tartják a kapcsolatot, ígéri, amint felépül a családi házuk, eljönnek érte.
Erika is sportos alkat, energikusnak látszik, büszkén mutatja a puzzle-ból összerakott gőzhajót, amely mintha a Tom Sawyer kalandjaiból került volna ide a Mississippiről. Könyvek, hobbik, mindenféle vidám téma kerül elő meg egy CD, amit betesznek a számítógépbe. Megmutatják, hogyan is néz ki itt a családi élet, és hányan szoktak nagy ünnepeken az asztal köré gyűlni. Csak kapkodom a fejem, mire Rózsika megszán, s a kályhától kezdi a történetüket.
Ő maga „előző életében” a vendéglátóiparban dolgozott. Egy nagyobb lánya volt már, amikor jóval később a kisfia megszületett. Ekkor érezte úgy, hogy nagyon szeretne még gyereket, de kora miatt már nem mert a további terhességre vállalkozni. Épp jövendőbeli nevelőanyákat kerestek ide. Jelentkezett, felvették, s ideköltözött az akkor háromesztendős fiával. Az első perctől szerencséje volt, mert a saját családja is támogatta a döntésében. Elmondja, hány gyereket nevelt fel eddig, hányan jönnek vissza hozzá, hogy legutóbbi SOS-gyermekei, a két ötéves kisfiú idekerülésük után három hónapra rá mondták ki, hogy elfogadják. Eközben csaknem minden este azt kérték, hogy az igazi anyukájukról meséljen, s ő, mint annyiszor már, mindig a szépet és jót mondta.
– Örülnöm kell annak, ha az igazi otthonukba visszakerülnek, s ha tényleg vigyáznak rájuk. Persze minden ilyen elválás fáj is, amit megtanultam feldolgozni. Elengedjük őket, valamilyen formában úgyis visszajönnek, ez az élet rendje az átlagos családban is. A legnagyobb itteni lányomat, Julikát pici baba kora óta gondoztam, nevelgettem. Ma tizenhét éves, középiskolás, tehetségesen fest, jól tanul. Persze egyikünknek sem könnyű feldolgozni, hogy a vér szerinti szüleik a saját életüket élik. Egy ideálkép él róluk, belőlem meg csak azt látják, hogy rendet tartok, elvárom a viselkedési szabályok betartását. Aztán, ahogyan megnyugszanak – ez akár évekbe is telhet –, egyre inkább értékelik, amit kapnak. Sosem felejtem el, amikor egyikőjük így fejezte ki a ragaszkodását irántam: De jó, hogy nekem megszülettél! Nem mondta ki, hogy anya, de tökéletesen értettem, mit szeretne mondani...
